Péter vagy, azaz kőszikla
(reménykedőben)

Megb*sztuk az olaszokat kéremszépen, és nem is akárhogy. Barátságos meccs ide, formán kívüli taljánok oda, joggal örömittasak k-ország futballszerető polgárai. Mindenki a sikert ízlelgeti, a realistábbak megpróbálják értékén kezelni, az idealisták arról fantáziálnak, hogy most akkor tulajdonképpen Magyarország a virtuális világbajnok, a szakmabeliek pedig bőszen elemzik miként is eshetett meg a csoda. Ezzel foglalkozik mindenki, leszámítva Sinkovits Gábor Ns ikont, aki a lefújás után két órával közreadott publicisztikájában inkább Lengyel Ferencre és a Paksra koncentrál, számára nyilván ez volt a nap eseménye.

Az ns egyébként is szokatlanul visszafogott, leginkább csak a közreműködők szívet melengetően szerény nyilatkozatainak közlésére szorítkozik, aminek a sajtómunkások tehetségét ismerve tulajdonképpen örülni kéne, de azért csak van némi hiányérzete az embernek.

Talán mégis járna egy óvatos, akárcsak burkolt "bocsánat" a bajszosnak korábbi hónapokért, melyek során tendenciózusan egy idióta, dilettáns, bábnak próbálták beállítani. Talán nem ment volna a hitelesség aranyfedezetének rovására, ha a "csapategység" és a "fegyelem" szavak leírásakor megemlítődik, hogy akkor most kinek is hiányzik a nemrég még hisztérikusan visszakövetelt Huszti Szabolcs (a Szabics fémjelezte öregekről már nem is szólva)? Esetleg nem csak a kapitány szájából hangozhatott volna el, hogy no lám, ilyen amikor virágot hoz a következetesség és a türelem. És következetesség terén nem is csak a kedvtelve lehülyézett kapitányról van szó, de a mégutáltabb Kisteleki féle bagázsról is, akik a zavaros funkciójú vének tanácsának felállításán túl a teljes ellenszélben is kiálltak emberük mellett, például olyan népszerűtlen döntésekkel támogatva, mint Huszti eltiltása, majd az eltiltás nem-eltörlése (noha a játékos oldalán szégyentelenül lobbizó ns az újratárgyaláskor Szabolcsunk esetleges madridi szerződtetésével kampányolt).

Ez bizony nagy szó, még akkor is, ha mindössze hónapok kitartásáról beszélünk, és megingások is akadtak azért, időszakos csábulás az úgymond rutinosabb játékosok felé, buta nyilatkozatok, némi sértődés és család-közeli középpályások favorizálása. Mondhatni kellett némi idő és tapasztalat, hogy a kapitány tényleg elhiggye, amit mindig is mondott: azaz fiatalítson, és amennyire lehet, szarjon az eredményekre. (Tegyük hozzá nem meglepő, hogy honi légkörben pusztán egy Kanada elleni győzelem nem volt elég megerősítés számára tűzzel-vassal ragaszkodni elveihez. )

És ezen a ponton érkezünk el a tegnap este igazi értékéhez: mert bár barátságos és szezoneleji, de azért mégiscsak a regnáló világbajnokot lepték meg fiaink.

Természetesen ettől még nem lesznek jobbak a védőink, nem lesznek képzettebbek serdülőink, nem lesz több pálya, se felkészültebb edzők, nem jutunk ki világversenyre, a klubcsapataink ezentúl sem érik meg a tavaszt és továbbra is botolhatunk bárhol, bárki ellen. De legalább abban reménykedhetünk, hogyha végtelenül következetes és tudatos és türelmes és értelmes munkával kihozzuk a maximumot a rendelkezésünkre álló anyagból, akkor néha mi is lehetünk a kiscsapat, amelyik nevesebb ellenfelével szemben bizonyítja: a labda gömbölyű.