Dicső vereség az európabajnok ellen, kockára fagyva eregettük a ködfelhő, alélva a lassan európai nagycsapatok ajtaján kopogtató Vass teljesítményén, és átkoztuk kórusban halmosi, fohászkodva, hogy bárcsak egy percig se látnánk többé címeresben, ámen. De ez most mit számít, inkább rúgdaljuk a döglött oroszlánt.

Jaj szegény Anglia, Jaj szegény Anglia! Jaj, de látnám a rántotthús-liga nagyarcú fanatikusainak képét, kik kérve-kéretlen zúdítják rád az albioni futball vélt felsőbrendűségének bizonyítékait, hivatkozva agyonsztárolt és mérhetetlenül felülértékelt isteneikre. Lampard, Joe Cole, Gerrard és a többi egydimenziós mágus kiknek megoldhatatlan a hazai iksz továbbjutott horvátok ellen, az angol oroszlán mely feldobva a mancsaiba hullott esélytől nem lerohan és felfal, hanem bepánikolt tekintettel és remegő lábakkal iszkolna az ágy alá legszívesebben.

Úgy nézett ki a dicső gárda wembleyben, mint 11 agorafóbiás. Persze szar is az, ha istennek tartanak, miközben magad tudod, mennyire nem vagy az. Ilyenkor nyilván az se megy, mi valamit esetleg még tudnál ebből a játékból, hát még ha a világ legidiótább edzőjét ültetik a nyakadba, aki egy csócsócsapatot is képes volna rossz formációban pályáraküldeni.

De, és alapvetően, mindez mellékes, mert a horvátokat, hazain, körülmények ismeretében bármilyen felállásban meg kellett volna tudni vernie egy valamirevaló csapatnak. Bezzeg a skótok, mondhatnám, ha már zakó, adjuk meg a módját, ám a hasonlítást inkább abban a tekintetben tenném a két alakulat közt, mit tán Gattuso mondott a hampden park bevétele után: egész ügyes csapat, csak a nagy klasszisok hiányoznak, hogy nemzetközi szinten is vigyék valamire.

p-f-z

kínos, valóban kínos, ha pusztán az eredményt nézi az ember, meg lettünk b*szva, sima 3 nyuszi, a tanulságok pedig, amennyire érdemes őket levonni, nem igényelnek túl sok szót. Egyrészről nyilvánvalóan nem fér bele, hogy Gera és Hajnal is szarul játszik, előbbi talán még soha ilyen kiábrándítóan, utóbbi pedig csak akkor tűnt fel, hogy a pályán, amikor valamelyik saját csapattársának ki kellett kerülnie, mert útban (viszont elég jól szűrte a magyar támadásokat). Márpedig, ha az úgymond kreatívok ennyire nyilvánvalóan alulteljesítenek, miközben égünk kettőnullra, akkor bűn nem két csatárra váltani idejében (egy tockos a bajszosnak).

Továbbá nincs értékelhető védekezőközéppályásunk, leszámítva a még szintén nem kész, de ígéretesen kupálódó Vasst. Nem pécézném nevesítve a többi szóbakerülő pályázót, lassú, a labdával körülményes, a párharcokban gyenge, és alapvetően rosszul helyezkedő ifjak és vének állnak bevetésre készen, a legjobbak is legalább három hibával bírnak a felsorolt négyből, ami nem könnyíti meg a kapitány dolgát.

És végül, a legnagyobb, és legaggasztóbb tanulság: kapus ügy van. Ki gondolta volna, nemrég még szinte nagyhatalomként tartottuk magunkát számon, aztán tessenek most körülnézni.

Fülöp megtévesztően kapusnak néz ki, sőt időnként még véd is egy-egy látványosat, kár, hogy ezen relatíve ritka alkalmak között oly mértékű ügyetlenségről és reakcióidőről tesz tanúbizonyságot, hogy az már a sakkozásban is zavaró lenne. Az első moldáv gólnál elkövetett katasztrófális helyezkedése jelzi, ez a szint egy kicsit magas neki, a második gól konfirmálja, hogy szarvashibáit nem ellensúlyozza bravúrokkal, a harmadik után pedig még a legtürelmesebb néző is valami alternatív sportágon kezd el gondolkodni, esetleg eszébe jut a nyugdíjasotthon csigagyűjtő-versenyén felsülő feribácsi magyarázkodása, aki egyetlen puhatestűt sem képes begyűjteni, mert "mire lehajoltam, a csiga huss..."

No és a többiek? Királyt az Aston Villás bakiparádéi óta nem lehet komolyan venni, Babos már elégszer bizonyította, hogy csak a "tudósítónk jelenti hollandiából" rovatban véd magabiztosan, Sáfárral nem tudom mi van, de akinek volt szerencséje látni a jugók ellen, az örökre kihúzta nevét a noteszből. Rabó a Lancast óriásplakáton fogott labdát legutóbb, Baloghnak egy fél félidő elég volt a törökök ellen, hogy boruljon rá inkább jótékony homálya feledésnek, Köteles pedig biztos baromi tehetséges, de meghívása inkább a kapushelyzet súlyosságának köszönhető, mintsem az általa nyújtott megkerülhetetlen produkciónak. Van még egy Véghünk, és az ő végtelen rutinja, naja, és a minap láttam a korát meghazudtolóan fiatalos Disztl Petyát. Talán majd a Balikó.

Szép volt fiúk!

Ne hallgassatok a kisebbrendűség érzésétől sújtott acsarkodókra, akár firkászok, akár drukkerek, akár szakértők (úgymond). Én, mint elfogult drukker joggal nem láttam a lila ködtől és kívántam az eset után hirtelen haraggal levert török veséket, és fájdalmas, gyógyíthatatlan betegségben elhulló bírót. Köszönet érte, hogy magyar csapat kapcsán ilyen érzelmek bírtak előtörni belőlem, nem gondoltam volna. És köszönet azért is, hogy inkább csendben összeomlottunk, mintsem ámokfutva tettük magunkat ellenszenvessé. Aki mást mond, számonkérve, hogy mészölykálmánosan addig kellett volna üvölteni a bíró képébe amíg meg nem változtatja az ítéletét, az egyszerűen hülye.

"a képébe"

De ez csak a kisebbik rész, hogy visszaadtátok a hőzöngésbe vetett hitet, hogy ma úgy tehet mindenki, mint a régi szép időkben, mintha lett volna reális tétje a tegnapi meccsnek, mintha tényleg a világ omlott volna össze egy példátlanul ostoba ítélet miatt. A publikum és a média felbolydult, akárha Öcsibá meg nem adott góljáról, vagy Tichy vonal mögé pattanó lövéséről, esetleg Törő és Nyíl kiállításáról volna szó, és ez már önmagában nagy dolog.

De egyszer majdcsak elül a ricsaj, napirendre tér a média, és az átlagpolgár is felhagy a kebab bojkottal. Ekkor talán majd lesz néhány értő szem és fej, aki arra koncentrál, hogy ezer év óta végre egy olyan csapatot lehetett látni (tétmérkőzésen!), amelynek komplett-, mind támadásban, mind védekezésben működőképes-, a saját és az ellenfél adottságaival egyaránt kompatibilis taktikája volt. És ez nem az újságból derült ki, hanem a meccset nézve.

D. Nagy vs. Csizi

Ki gondolta volna, hogy Várhidi képes lesz velem elfogadtatni egy olyan focista szerepeltetését, aki ennyire hasonlít D. Nagy Lajosra? És mégis, a három belső-védős felállás telitalálat volt, mivel az állandó kettős-biztosítás lehetőséget adott a középhátvédeknek, hogy bátran bevállalják a védővonalból való kilépést, ezáltal még a tizenhatos előtt, labdaátvétel közben tudták megzavarni a török támadókat. Ennek köszönhetően alig tudták lendületből rájukvezetni a labdát, ami bekkeink sebességét és fordulékonyságát ismerve igen fontos eredmény. Ha lehet kivetnivalót találni az elképzelés megvalósításában, akkor az Szélesi oldalán keresendő, ő olykor kissé slendriánul zárt vissza a jobbunkó helyére, de ennyi igazán belefér (természetesen egy világklasszis csapat valószínűleg kíméletlenül büntetett volna érte, de a török nem az, így ennyi kockázat még akkor is vállalható volt, ha a kapitány már előre tudott az achilles-sarokról).

A középpályánk tette a dolgát, a visszalépő Gera, Hajnal és a labdaszerzőként igen sokra hivatott Vass időről-időre jóérzékkel vadászták le a bizonytalanodó ellen egyre céltalanodó átadásait, sőt nem csak begyűjtötték a játékszert de érződött, hogy legtöbbször már a megkaparintás pillanatában tudták mit kéne tenni vele. Még Dzsudzsák is rögvest beadott, amikor kellett, volt is nagy meglepetés a hazaiaknál (bizonyítva hogy, ők is videóztak). Hajnal dinamizmusa úgy hiányzott már évek óta ennek a középpályának mint egy falat kenyér, Gera pedig Gera, ő tényleg rosszkor és/vagy rossz helyre született.

Priskin igen meggyőzően, tán minden fellépése közül most a leginkább hozta azt a szerepet, amit egyetlen csatárként hozni kell. Igazi hús volt, állandó, megkerülhetetlen jelenléttel, mely rendre problémát okoz a védelemnek. Ha kell, megtartotta, ha kell, lepasszolta és még veszélyeztetett is, amennyire tőle tellett.

Ahogy mondani szokták: erre már lehet építeni.

Aztán jött, ami jött, és a csapat összeomlott. Ez egyrészről most még belefért, másrészről viszont az volna az igazi veszteség, ha mester és tanítványai nem tanulnának valamit ebből a kvázi következmények nélküli, de mégiscsak igen fájó tapasztalatból. Hogy egyszer majd, ha minden összejön és kivívtuk a pozíciót, hogy azért csaljanak ellenünk, mert reális esélyünk nyílt kvalifikálódni valamelyik nálunk jegyzettebb helyett, akkor egy fordított bírói itélet után már ne csak a kultúrált összeomlásra teljen.

A tegnapi meccs érdemi része eddig tartott. Szép volt fiúk. (Bővebb értékelés a nap folyamán.)

"Mr Dougal és a harmic bőrdzseki."

Péter vagy, azaz kőszikla
(reménykedőben)

Megb*sztuk az olaszokat kéremszépen, és nem is akárhogy. Barátságos meccs ide, formán kívüli taljánok oda, joggal örömittasak k-ország futballszerető polgárai. Mindenki a sikert ízlelgeti, a realistábbak megpróbálják értékén kezelni, az idealisták arról fantáziálnak, hogy most akkor tulajdonképpen Magyarország a virtuális világbajnok, a szakmabeliek pedig bőszen elemzik miként is eshetett meg a csoda. Ezzel foglalkozik mindenki, leszámítva Sinkovits Gábor Ns ikont, aki a lefújás után két órával közreadott publicisztikájában inkább Lengyel Ferencre és a Paksra koncentrál, számára nyilván ez volt a nap eseménye.

Az ns egyébként is szokatlanul visszafogott, leginkább csak a közreműködők szívet melengetően szerény nyilatkozatainak közlésére szorítkozik, aminek a sajtómunkások tehetségét ismerve tulajdonképpen örülni kéne, de azért csak van némi hiányérzete az embernek.

Talán mégis járna egy óvatos, akárcsak burkolt "bocsánat" a bajszosnak korábbi hónapokért, melyek során tendenciózusan egy idióta, dilettáns, bábnak próbálták beállítani. Talán nem ment volna a hitelesség aranyfedezetének rovására, ha a "csapategység" és a "fegyelem" szavak leírásakor megemlítődik, hogy akkor most kinek is hiányzik a nemrég még hisztérikusan visszakövetelt Huszti Szabolcs (a Szabics fémjelezte öregekről már nem is szólva)? Esetleg nem csak a kapitány szájából hangozhatott volna el, hogy no lám, ilyen amikor virágot hoz a következetesség és a türelem. És következetesség terén nem is csak a kedvtelve lehülyézett kapitányról van szó, de a mégutáltabb Kisteleki féle bagázsról is, akik a zavaros funkciójú vének tanácsának felállításán túl a teljes ellenszélben is kiálltak emberük mellett, például olyan népszerűtlen döntésekkel támogatva, mint Huszti eltiltása, majd az eltiltás nem-eltörlése (noha a játékos oldalán szégyentelenül lobbizó ns az újratárgyaláskor Szabolcsunk esetleges madridi szerződtetésével kampányolt).

Ez bizony nagy szó, még akkor is, ha mindössze hónapok kitartásáról beszélünk, és megingások is akadtak azért, időszakos csábulás az úgymond rutinosabb játékosok felé, buta nyilatkozatok, némi sértődés és család-közeli középpályások favorizálása. Mondhatni kellett némi idő és tapasztalat, hogy a kapitány tényleg elhiggye, amit mindig is mondott: azaz fiatalítson, és amennyire lehet, szarjon az eredményekre. (Tegyük hozzá nem meglepő, hogy honi légkörben pusztán egy Kanada elleni győzelem nem volt elég megerősítés számára tűzzel-vassal ragaszkodni elveihez. )

És ezen a ponton érkezünk el a tegnap este igazi értékéhez: mert bár barátságos és szezoneleji, de azért mégiscsak a regnáló világbajnokot lepték meg fiaink.

Természetesen ettől még nem lesznek jobbak a védőink, nem lesznek képzettebbek serdülőink, nem lesz több pálya, se felkészültebb edzők, nem jutunk ki világversenyre, a klubcsapataink ezentúl sem érik meg a tavaszt és továbbra is botolhatunk bárhol, bárki ellen. De legalább abban reménykedhetünk, hogyha végtelenül következetes és tudatos és türelmes és értelmes munkával kihozzuk a maximumot a rendelkezésünkre álló anyagból, akkor néha mi is lehetünk a kiscsapat, amelyik nevesebb ellenfelével szemben bizonyítja: a labda gömbölyű.

"Huszti Szabolcs alighanem válogatott futballista lesz még akkor is,

amikor már nem Várhidi Péternek hívják a szövetségi kapitányt..."

SZÖLLŐSI "Puskáscsaládszóvivője" GYÖRGY

Vártam, vártam az első épkézláb cikket a Huszti-gate kapcsán, mint magányos csatár a pontos indítást, de csak nem jött. Hülyeség persze született róla doszt, tán csak a rosszindulatúan elfogult írások aránya magasabb a szokásosnál. Kénytelen vagyok hát visszamenni, és magam végigvinni az akció.

A válogatott szent. No nem az aktuális keretet alkotó szerencsétlenek (vagy kevésbé szerencsétlenek) hanem maga a nemzeti csapat, mint intézmény. Minálunk ez aztán különösen így van, a honi futballt szinte átitatja az eszme, papok az öltözőben, himnusz a bajnokin, antik Mo térképek a lelátón, edző a tévéostromban, nyílt pártpropaganda az ns-ben, volt nagyságok a pulpitus hátterében, illetve egy fél ország Trianon miatt szurkol a franciák ellen a vébédöntőn. Ebből következően mifelénk válogatottnak lenni -miként azt mindenki el is mondja- a lehető legnagyobb, szinte szakrális megtiszteltetés, a címeres meznél nincs szebb, talán csak benne hallgatni a himnusz. Ha valaki ebből nem kér, az (alapesetben) botrány.

Mit értünk alapeseten? Természetesen azt, hogy nem valamilyen különleges-, az előzőekben kifejtett szentséges pozíciót is felülíró okból kényszerül valaki a válogatottság lemondására, mondjuk mert elrabolták az öccsét (vis maior).

Husztival hálisten semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen padoznia kellett volna, ami azért nála nagyobb játékosokkal is megesett már. Félreértés ne essék, nyilván lehetne arról vitázni, hogy volna-e helye a kezdőben, vagy sem (szerintem lett volna), minként és az is nyilvánvaló, hogy egy sikeres bundesliga szezonnal háta megett jómaga is így gondolta, ezért érthetően nagy csalódás lehetett, amikor Tőzsér nevét pillantotta meg a mágnestáblán. Akár még egy némileg sértett hangvételű interjú is beleférne, végén az obligát mondattal: "mindent megteszek, hogy meggyőzzem a kapitányt". De nem, Szabolcsunk mélyen feldúlva távozott arra hivatkozva, hogyha kezdőként nem fér bele az elképzelésekbe, akkor kapja be a bajszos, ő nem fog padozni (jobbra el).

Namost szerintem a "nem te kezdesz" az sosem minősühet lelépést igazoló különleges oknak. A csapatot az edző rakja össze az általa meghívottakból úgy, ahogy neki tetszik. Ez az ő felelőssége. A játékos felelőssége pedig abban áll, hogy meg kell felelnie a bizalomnak, amit a meghívó postázásakor irányába kinyilvánítottak. Ha kezdőként, akkor úgy, ha csereként, akkor úgy, ha kerettagként, akkor meg úgy, a legjobb tudása szerint. Ezzel magának a válogatottnak tartozik, mint nemzeti intézménynek. Természetesen az edző is tartozik végezni dolgát a legjobb tudása szerint, de pusztán azért, mert Huszti helyett Tőzsért favorizálja, az ebbéli szándéka még nem vonható kétségbe. Egy ilyen döntésnek ezernyi oka lehet, a valódit megtudni-, a felmerülő taktikai elképzeléseket elemezni és ezáltal tán a honi futballt-, futballkultúrát csöppet előre vinni, ez volna (többek közt) az újságíró felelőssége.

Konklúzió: Ha valaki nem hajlandó padozni, inkább otthagyja a válogatottat és az őt behívó edzőt, az egy nem akceptálható cselekedetet; ha az egyetlen sportnapilap a válogatottat megfelelő indok nélkül elhagyó, sértődött játékossal szimpatizál az még kevésbé.

Radikálnemzetibb lélekkel akár hazaárulást is kurjonghatnék, de maradjunk inkább csak annyiban, hogy felelősség dolgában igen szarul állunk.