A rutinról

Bőven elég volt skótolasz események bulvárvonulatából, hadd mutatok inkább egy apró részlet, mely remek alkalmat teremt rávilágítani a közhelyekben rejtező, ám ritkán értelmezett tartalomra, jelen esetben a rutin kapcsán. Egyetlen momentumról lesz szó mindössze, de tudjuk jól, hogy az ilyen apró nüanszok meccseket képesek eldönteni.

Gondolom mindenki emlékszik a legnagyobb skót helyzetre 1:1-nél, mikor McFadden melléteszi. Sokan megállapították, hogy a helyzet nem is volt oly ordító, mert a fű vizes, a labda suhanós, a csatár fáradt, stb. Arról viszont még nem nagyon hallottam értekezni, hogy esetnél nem McFaddennek volt a legnagyobb esélye hálóba vágni a pettyest, hanem a végreújra beválogatott Christian Panuccinak. Mielőtt bármi további, tessenek megnézni a szituáció és ismétlései, koncentrálva arra a snájdig védőre fehérben, ki a rövidnél befékezve elengedi a játékszert (4:20-tól).

Hányan, de hányan helyezték már hasonló helyzetben önnön kapujukba a labdát egy kétségbeesett mozdulattal, majd rogytak földre, mit sem törődve a riporter sajnálkozó, egyben felmentő szavaival: nem hibáztatható az öngólért, muszáj volt beleérnie, ha nem ő rúgja be, akkor berúgja a csatár, stb. És persze azt is tudom, hogy rizikós döntés ilyenkor elengedni a keresztpassz, mert nem tudhatta, hogy érkeznek-e mögötte, vagy nem, s ha igen, emberrel, vagy anélkül. Ám a rutin nagysága épp ilyenkor derül ki, az ilyen sehogyse megoldható helyzeteknél. Elengedem: gól, beleérek: öngól.

Idő persze semmi, tört másodpercek alatt kellett meghoznia a döntést, ő pedig - jónéhány önkapuba vágott tisztázási kísérlettel, és ugyanannyi hosszún érkező csatárnak átengedett labdával a hát mögött- úgy döntött, hogy inkább a védőtársakra, az érkező csatárra, Buffonra, a vizes fűre, a kicsit tán gyors passzra, a fáradt lábakra és a sorsra bízza a helyzet. Kockáztatott, semmi kétség, de adott körülmények között még mindig kevésbé, mintha lesz-ami-lesz a kapu felé spicceli a labdát.

Az ilyet nem lehet tanítani, avagy a megoldás ösztönösnek tűnhet, esetleg pusztán szerencsésnek, pedig valójában a mérhetetlen tapasztalat, és az azt kezelni képes intelligencia együttes érdeme volt, melyet más szóval úgy nevezünk: rutin.

Mindennek fényében még érthetőbb és még bölcsebb volt Donadoni döntése, amikor sokak meglepetésére a sok nagy csatát megélt védőnek szavazott bizalmat.

aprócska öröm,

hogy a moldáviai kudarc mellett képes volt pozitív tanulságokkal is szolgálni a hétvége. Ki gondolta volna, hogy az igazi hungarikumnak számító "szánalmasan vagdalózó frusztrált hőzöngés" kategóriában komolyan meg lehet szorítani minket? Márpedig most ez történt, sőt rögvest két nemzet komplexusokkal terhelt fiai is ringbeszálltak a kétes dicsőségért. Külön pikantéria, hogy a felfokozott indulatok kiváltására egyazon alakulat, a talján válogatott, volt képes.

Domenechet talán nem is sportszerű citálni, tudják, ő az a szigorú szemüveges, akinek vérében a győzelem, mint Hector Cúpernek. A gyógyszer valahol berlin környékén gurult el, azóta igyekszik minél nyomorúságosabb idiótának beállítani saját magát, egyben a jobb sorsra érdemes les bleust, lenyűgöző sikerrel. Nincs az a szabadságtéren sátrazó irredenta sámángárdista, aki nagyobb elánnal kezdene hőzöngésbe Gyurcs neve hallatán, mint teszi Raymond, ha éppen eszébe jutnak a digók. Márpedig elmebajából fakadóan más se nagyon jut eszébe.

Gyűlöletének tengerkék tárgyai ezúttal dupla okot szolgáltattak a pocskondiázásra: egyrészt merészelték megcáfolni a legutóbbi gyalázkodást, és nem hasaltak el a skótok ellen, másrészt nem általlották glasgowi győzelmükkel a franciákat is továbbléptetni a csoportból, ami őrült kibaszás volt részükről, hisz így tét nélkülivé vált a franciák ukrajnai fellépése, márpedig ők mióta arról álmodtak, hogy fogcsikorgatva kűzdhessenek az ikszért a hófödte luzsnyikijban. Mielőtt azt gondolnák, nem, nem értettek félre semmit, se nem én, a helyzet az, hogy van aki tényleg ennyire hülye. (Sőt, még ennél is, mi másként volna magyarázható, hogy a győztes-, és egyben a franciák továbblépését jelentő gól szerzője külön, személyreszabott szitokáradatban részesült a derék mestertől?)

A másik pályázó mindazon skótok halmaza, kik a "we wuz robbed!" keserűségével vagdosnak az olaszok felé valamennyi fellelhető sztereotípiát, mely a derék taljánokról eszükbe bír jutni, illetve merészkednek már-már hihetetlenül magyarosan az összeesküvéselméletek izgalmas talajára, megállapítva, hogy hiába bármi, itt ők nem nyerhettek, mert a futballnagyhatalmak és az érdekeik (ismerős?).

Sírnak a címlapok, a játékosok, az edző, és az összes szoknyás ki felülethez jut, az ember meg nemigazán tudja hová tenni ezt az egészet, mert érzelmek, persze, meg valószínű jogtalan volt az a szabad a végén, na de mégicsak elvették a szabályos 2:0-t a későbbi győztestől és megadták a lesről született egyenlítő gólt a későbbi vesztesnek.

Ennek fényében ösznépi támadást zúdítani az egyébként tényleg katasztrófális mejutogonzalesre és jimenez nevű partjelzőjére (aki faultot látott a Chiellini Hutton párharc során) felhánytorgatva játékvezetőnk valamennyi korábbi, a skótok rovására elkövetett hibáját, mi több azt állítani, hogy két világversenyre is kizárólag e hispán idióta jóvoltából nem jutottak ki...

Lehet, hogy se nem a sumér, se nem a kínai, se nem az atlantiszi, de a skót nép volna a magyarság igazi testvére?

Soproni Liga

Lehetne szó a hétvégi fordulóról, de teljesen felesleges pocséklás volna, történt, ahogy szokásos. Néhány szotyolafüggő vérágas szemei előtt összecsaptak a fiúk és a labda, mindenki mindenki ellen, és általában azok nyertek, akik időben megkapják a fizetésüket. Talán csak a hűségesek megyeri úti fellépését emelném ki, egyrészről elmarasztalva a lilákat, mivel a jelen sopron ellen derékig földbeásva is gurítani kellett volna egy kétszámjegyűt, másrészt ezúton is gratulálva a soproni vezetőknek az újabb váltáshoz.

Lassan az internet kevés tárolni mindazon neveket, kik utóbbi években fel- és eltűntek arrafelé a kispadon. Nem kis munkával azért sikerült kigyűjtenem őket, mit mondjak, a vízer-éra krónikája igen szórakoztató.

2005-őszén egy látszólag hosszútávú megoldással indult a szezon, ugyan ki sejthette még ekkor, hogy mi következik? Szezonkezdés felfokozott reményekkel, az edzői székben a bajnoki címeket általában megbízhatóan szállító Csank János ül, hanem a türelem az akkor még kevésnek tűnő hatodik meccset követően egyszerre elfogyott, és a huncut pillantású vadászt a futballistaként nemakárki Selymes Tibor (első) kinevezése követte. A bongyor klasszis kilenc hosszú bajnokit üvölthetett végig a padon, vegyes sikerrel. (Csapatának mérlege 3/3/3, ami a későbbi eseményeket ismerve misztikus jelként is felfogható.) Sajnálatos módon László Máriusz szemében még ez a kétségkívül tetszetős szimmetria sem tette elfogadhatóvá a teljesítményt, így Tiborunk kénytelen volt átadni helyét a korábban pécsett munkálkodó, majd a soproniaknál sportigazgató Nagy Tamásnak. Az ifjú tréner két egész napja vallhatta soproni edzőnek magát, mikor a csapatkapitány (Bagoly Gábor) elzavarásának ügyében összekülönbözött a tulajdonossal, és ő húzta a legrövidebbet.

Az eddigi eseményeket se volt könnyű a logika felől megközelíteni, ám az előző szezon kupadöntőjét éppen a sopron ellen elbukó László Csaba kinevezése a racionalitás legfanatikusabb híveit is el kellett, hogy bizonytalanítsa. Rejtély, hogy az emlékezetes, "törd el a lábát!" bekiabálásokkal fűszerezett 5:1-es vereség alkalmával elővezetett szakmai, vagy emberi kvalitásai tették-e indokoltá szerződtetését. Akárhogyis, személye oly mértékben nem volt kompatibilis sopron városával, hogy tartózkodása végül nem tarthatott tovább elődjénél(megint 48 óra).

Kifogyván a hazai kínálatból jött Dario Bonetti, vele egész meggyőzően teljesített a gárda, mígnem egy reac elleni vereség véget vetett a soproni szinten fergussoni hosszúságú regnálásnak (10 forduló). Őt a korábbi soproni sikeredzők (Csank J. és László Cs.) oldalán már bizonyító Vass László váltotta (öt meccs), akit az először repetázó Selymes követett.

A türelem helyi viszonyok szerint átlagosnak számító két forduló erejéig tartott, majd ismét egy talján került a padra, bizonyos Roberto Landi. Őt már hagyták nyugodtan dolgozni, és csak három forduló elteltével küldték el, hogy új impulzusként Selymes Tibor kerüljön helyébe, egészen hihetetlen időre: kerek tíz fordulóra. Az ily módon triplázó egykori román válogatottat az év edzője cím büszke tulajdonosa, Csertői Aurél váltotta. Sopron persze nem az a hely, ahol meg lehet élni a múlt sikereiből, így az ifjú trénernek a hatodik bajnokiját követően megköszönték a munkát, hozva helyére vissza Dario Bonettit. Dario kilenc meccset toldott karrierjének soproni fejezetéhez mielőtt példátlan módon, egy olaszosan taktikus húzással, maga döntött a távozás mellett.

Ez annyira meglepte az akkor még tulajdonos Vízer László Máriuszt, hogy a gallipoliba igazoló olasz helyére kinevezett Détári Lajost egész nyáron, sőt a szezon elején is hagyta dolgozni. Már ebből érezhető volt, hogy valami elpattant az impulzív üzletembernél, aki hamarosan el is hagyta/adta a soproni csapatot.

Az új befektető hálisten hamar felvette a helyi ritmust, ezt igazolja, hogy legelső döntése volt elzavarni Dömét. A kispadra egyetlen fordulóra leültette Végh Tibort (ő vitte el az újpesti zakót), kit a ma kinevezett Vincenzo Cosco követett. A választást nehéz minősíteni, mink itten a mindennek a legalján aztán igazán ne igényeskedjünk, de a mester eddigi eredménysora legalábbis soványka. Bajnoki cím az ötödosztályban, majdnem feljutás a negyedből és pár forduló után útilapu a Paganese gárdájától (tökutolsó a serie c1/a-ban).

Gondban lennék, ha magam kéne kitalálnom csattanós zárlat, mely méltón foglalja össze mindezt az abszurditást, egyben prognózist adva a jövendőre. Szerencsémre az olasz szakember kinevezéséről hírt adó közlemény zárómondata tökéletesen megteszi mindezt:

"Vincenzo Cosco szerződése az idény végéig, 2008. nyaráig szól."

Péter vagy, azaz kőszikla
(reménykedőben)

Megb*sztuk az olaszokat kéremszépen, és nem is akárhogy. Barátságos meccs ide, formán kívüli taljánok oda, joggal örömittasak k-ország futballszerető polgárai. Mindenki a sikert ízlelgeti, a realistábbak megpróbálják értékén kezelni, az idealisták arról fantáziálnak, hogy most akkor tulajdonképpen Magyarország a virtuális világbajnok, a szakmabeliek pedig bőszen elemzik miként is eshetett meg a csoda. Ezzel foglalkozik mindenki, leszámítva Sinkovits Gábor Ns ikont, aki a lefújás után két órával közreadott publicisztikájában inkább Lengyel Ferencre és a Paksra koncentrál, számára nyilván ez volt a nap eseménye.

Az ns egyébként is szokatlanul visszafogott, leginkább csak a közreműködők szívet melengetően szerény nyilatkozatainak közlésére szorítkozik, aminek a sajtómunkások tehetségét ismerve tulajdonképpen örülni kéne, de azért csak van némi hiányérzete az embernek.

Talán mégis járna egy óvatos, akárcsak burkolt "bocsánat" a bajszosnak korábbi hónapokért, melyek során tendenciózusan egy idióta, dilettáns, bábnak próbálták beállítani. Talán nem ment volna a hitelesség aranyfedezetének rovására, ha a "csapategység" és a "fegyelem" szavak leírásakor megemlítődik, hogy akkor most kinek is hiányzik a nemrég még hisztérikusan visszakövetelt Huszti Szabolcs (a Szabics fémjelezte öregekről már nem is szólva)? Esetleg nem csak a kapitány szájából hangozhatott volna el, hogy no lám, ilyen amikor virágot hoz a következetesség és a türelem. És következetesség terén nem is csak a kedvtelve lehülyézett kapitányról van szó, de a mégutáltabb Kisteleki féle bagázsról is, akik a zavaros funkciójú vének tanácsának felállításán túl a teljes ellenszélben is kiálltak emberük mellett, például olyan népszerűtlen döntésekkel támogatva, mint Huszti eltiltása, majd az eltiltás nem-eltörlése (noha a játékos oldalán szégyentelenül lobbizó ns az újratárgyaláskor Szabolcsunk esetleges madridi szerződtetésével kampányolt).

Ez bizony nagy szó, még akkor is, ha mindössze hónapok kitartásáról beszélünk, és megingások is akadtak azért, időszakos csábulás az úgymond rutinosabb játékosok felé, buta nyilatkozatok, némi sértődés és család-közeli középpályások favorizálása. Mondhatni kellett némi idő és tapasztalat, hogy a kapitány tényleg elhiggye, amit mindig is mondott: azaz fiatalítson, és amennyire lehet, szarjon az eredményekre. (Tegyük hozzá nem meglepő, hogy honi légkörben pusztán egy Kanada elleni győzelem nem volt elég megerősítés számára tűzzel-vassal ragaszkodni elveihez. )

És ezen a ponton érkezünk el a tegnap este igazi értékéhez: mert bár barátságos és szezoneleji, de azért mégiscsak a regnáló világbajnokot lepték meg fiaink.

Természetesen ettől még nem lesznek jobbak a védőink, nem lesznek képzettebbek serdülőink, nem lesz több pálya, se felkészültebb edzők, nem jutunk ki világversenyre, a klubcsapataink ezentúl sem érik meg a tavaszt és továbbra is botolhatunk bárhol, bárki ellen. De legalább abban reménykedhetünk, hogyha végtelenül következetes és tudatos és türelmes és értelmes munkával kihozzuk a maximumot a rendelkezésünkre álló anyagból, akkor néha mi is lehetünk a kiscsapat, amelyik nevesebb ellenfelével szemben bizonyítja: a labda gömbölyű.