Kedvenc bulvárlapunknak sikerült egy újabb bohócot előrángatni a cilinderből. A téma mit boncol, már kevésbé új, se nem újszerű.

Tán nem csak nekem tűnt fel, hogy utóbbi időszakban mintha minden második megszólalás arról szólna ebben a pompás orgánumban, hogy valaki nyavalyog, mert beszólt neki az a valaki, akinek ő szólt be korábban. Fura.

Persze senki nem kötelezi a kritizálót, hogy maga képes legyen a bírálatok elviselésére, de a hitelességből nem vonna le. Hozzáteszem, ha volnék az ns tollforgatója, bizonnyal én is inkább ezeket az óvodásnak tűnő nyavalygásokat tematizálnám. Valójában nagyon is jelentős dolgok ezek, vétek volna szótlan elmenni mellettük.

A mostani alkalom például különösen kihagyhatatlan: őrült meglepetésre kizúgnak az angolok, a helyi sajtó pedig úgy szétkapja a csapatot, kapitányostul, hogy ilyet magyar még képzelni se tud (horribile dictu, még olyanokat is leírnak, hogy: "szar"). Bezzeg, ha szegény hun kolléga óvatosan leszól egy falábút, egyből kitör a siránkozás. Revelatív, és igen előremutató meglátások, még száz ilyen szerző kéne és johannesburgig húznák a magyar futball szekerét.

Érdektelen, belterjes, öngerjesztett csörték, a felek úgy adogatják egymásnak a sértődöttséget, mint a tanácstalan játékosok a labdát, lelátón borízű hang kurjant: Alibi!

Miről szól ez az egész? Úgy teszek, mintha vitáznék, mintha volnának meglátásaim, mintha akarnék valamit, mintha volna bármi érdemi célom azon túl, hogy úgy tűnjek, mintha volna. Persze nincs. Nincs cél, nincs szándék, nincs elképzelés, és legfőképpen: nincs hitelesség. Így pedig egész egyszerűen értelmetlen újságírásról beszélni, adjuk meg nekik: meg se próbálják.

Helyette születnek ezek a cikkek, olyanok, mint a blikk pármondatos szövegei a félmeztelen lány képe mellett. Nulla információ, az is nyilvánvalóan kitalált és közhelyes, de legalább újságnak tűnik lap. Igazán hasznos és szórakoztató, hát még csöcsök nélkül.

Dicső vereség az európabajnok ellen, kockára fagyva eregettük a ködfelhő, alélva a lassan európai nagycsapatok ajtaján kopogtató Vass teljesítményén, és átkoztuk kórusban halmosi, fohászkodva, hogy bárcsak egy percig se látnánk többé címeresben, ámen. De ez most mit számít, inkább rúgdaljuk a döglött oroszlánt.

Jaj szegény Anglia, Jaj szegény Anglia! Jaj, de látnám a rántotthús-liga nagyarcú fanatikusainak képét, kik kérve-kéretlen zúdítják rád az albioni futball vélt felsőbrendűségének bizonyítékait, hivatkozva agyonsztárolt és mérhetetlenül felülértékelt isteneikre. Lampard, Joe Cole, Gerrard és a többi egydimenziós mágus kiknek megoldhatatlan a hazai iksz továbbjutott horvátok ellen, az angol oroszlán mely feldobva a mancsaiba hullott esélytől nem lerohan és felfal, hanem bepánikolt tekintettel és remegő lábakkal iszkolna az ágy alá legszívesebben.

Úgy nézett ki a dicső gárda wembleyben, mint 11 agorafóbiás. Persze szar is az, ha istennek tartanak, miközben magad tudod, mennyire nem vagy az. Ilyenkor nyilván az se megy, mi valamit esetleg még tudnál ebből a játékból, hát még ha a világ legidiótább edzőjét ültetik a nyakadba, aki egy csócsócsapatot is képes volna rossz formációban pályáraküldeni.

De, és alapvetően, mindez mellékes, mert a horvátokat, hazain, körülmények ismeretében bármilyen felállásban meg kellett volna tudni vernie egy valamirevaló csapatnak. Bezzeg a skótok, mondhatnám, ha már zakó, adjuk meg a módját, ám a hasonlítást inkább abban a tekintetben tenném a két alakulat közt, mit tán Gattuso mondott a hampden park bevétele után: egész ügyes csapat, csak a nagy klasszisok hiányoznak, hogy nemzetközi szinten is vigyék valamire.

A rutinról

Bőven elég volt skótolasz események bulvárvonulatából, hadd mutatok inkább egy apró részlet, mely remek alkalmat teremt rávilágítani a közhelyekben rejtező, ám ritkán értelmezett tartalomra, jelen esetben a rutin kapcsán. Egyetlen momentumról lesz szó mindössze, de tudjuk jól, hogy az ilyen apró nüanszok meccseket képesek eldönteni.

Gondolom mindenki emlékszik a legnagyobb skót helyzetre 1:1-nél, mikor McFadden melléteszi. Sokan megállapították, hogy a helyzet nem is volt oly ordító, mert a fű vizes, a labda suhanós, a csatár fáradt, stb. Arról viszont még nem nagyon hallottam értekezni, hogy esetnél nem McFaddennek volt a legnagyobb esélye hálóba vágni a pettyest, hanem a végreújra beválogatott Christian Panuccinak. Mielőtt bármi további, tessenek megnézni a szituáció és ismétlései, koncentrálva arra a snájdig védőre fehérben, ki a rövidnél befékezve elengedi a játékszert (4:20-tól).

Hányan, de hányan helyezték már hasonló helyzetben önnön kapujukba a labdát egy kétségbeesett mozdulattal, majd rogytak földre, mit sem törődve a riporter sajnálkozó, egyben felmentő szavaival: nem hibáztatható az öngólért, muszáj volt beleérnie, ha nem ő rúgja be, akkor berúgja a csatár, stb. És persze azt is tudom, hogy rizikós döntés ilyenkor elengedni a keresztpassz, mert nem tudhatta, hogy érkeznek-e mögötte, vagy nem, s ha igen, emberrel, vagy anélkül. Ám a rutin nagysága épp ilyenkor derül ki, az ilyen sehogyse megoldható helyzeteknél. Elengedem: gól, beleérek: öngól.

Idő persze semmi, tört másodpercek alatt kellett meghoznia a döntést, ő pedig - jónéhány önkapuba vágott tisztázási kísérlettel, és ugyanannyi hosszún érkező csatárnak átengedett labdával a hát mögött- úgy döntött, hogy inkább a védőtársakra, az érkező csatárra, Buffonra, a vizes fűre, a kicsit tán gyors passzra, a fáradt lábakra és a sorsra bízza a helyzet. Kockáztatott, semmi kétség, de adott körülmények között még mindig kevésbé, mintha lesz-ami-lesz a kapu felé spicceli a labdát.

Az ilyet nem lehet tanítani, avagy a megoldás ösztönösnek tűnhet, esetleg pusztán szerencsésnek, pedig valójában a mérhetetlen tapasztalat, és az azt kezelni képes intelligencia együttes érdeme volt, melyet más szóval úgy nevezünk: rutin.

Mindennek fényében még érthetőbb és még bölcsebb volt Donadoni döntése, amikor sokak meglepetésére a sok nagy csatát megélt védőnek szavazott bizalmat.

aprócska öröm,

hogy a moldáviai kudarc mellett képes volt pozitív tanulságokkal is szolgálni a hétvége. Ki gondolta volna, hogy az igazi hungarikumnak számító "szánalmasan vagdalózó frusztrált hőzöngés" kategóriában komolyan meg lehet szorítani minket? Márpedig most ez történt, sőt rögvest két nemzet komplexusokkal terhelt fiai is ringbeszálltak a kétes dicsőségért. Külön pikantéria, hogy a felfokozott indulatok kiváltására egyazon alakulat, a talján válogatott, volt képes.

Domenechet talán nem is sportszerű citálni, tudják, ő az a szigorú szemüveges, akinek vérében a győzelem, mint Hector Cúpernek. A gyógyszer valahol berlin környékén gurult el, azóta igyekszik minél nyomorúságosabb idiótának beállítani saját magát, egyben a jobb sorsra érdemes les bleust, lenyűgöző sikerrel. Nincs az a szabadságtéren sátrazó irredenta sámángárdista, aki nagyobb elánnal kezdene hőzöngésbe Gyurcs neve hallatán, mint teszi Raymond, ha éppen eszébe jutnak a digók. Márpedig elmebajából fakadóan más se nagyon jut eszébe.

Gyűlöletének tengerkék tárgyai ezúttal dupla okot szolgáltattak a pocskondiázásra: egyrészt merészelték megcáfolni a legutóbbi gyalázkodást, és nem hasaltak el a skótok ellen, másrészt nem általlották glasgowi győzelmükkel a franciákat is továbbléptetni a csoportból, ami őrült kibaszás volt részükről, hisz így tét nélkülivé vált a franciák ukrajnai fellépése, márpedig ők mióta arról álmodtak, hogy fogcsikorgatva kűzdhessenek az ikszért a hófödte luzsnyikijban. Mielőtt azt gondolnák, nem, nem értettek félre semmit, se nem én, a helyzet az, hogy van aki tényleg ennyire hülye. (Sőt, még ennél is, mi másként volna magyarázható, hogy a győztes-, és egyben a franciák továbblépését jelentő gól szerzője külön, személyreszabott szitokáradatban részesült a derék mestertől?)

A másik pályázó mindazon skótok halmaza, kik a "we wuz robbed!" keserűségével vagdosnak az olaszok felé valamennyi fellelhető sztereotípiát, mely a derék taljánokról eszükbe bír jutni, illetve merészkednek már-már hihetetlenül magyarosan az összeesküvéselméletek izgalmas talajára, megállapítva, hogy hiába bármi, itt ők nem nyerhettek, mert a futballnagyhatalmak és az érdekeik (ismerős?).

Sírnak a címlapok, a játékosok, az edző, és az összes szoknyás ki felülethez jut, az ember meg nemigazán tudja hová tenni ezt az egészet, mert érzelmek, persze, meg valószínű jogtalan volt az a szabad a végén, na de mégicsak elvették a szabályos 2:0-t a későbbi győztestől és megadták a lesről született egyenlítő gólt a későbbi vesztesnek.

Ennek fényében ösznépi támadást zúdítani az egyébként tényleg katasztrófális mejutogonzalesre és jimenez nevű partjelzőjére (aki faultot látott a Chiellini Hutton párharc során) felhánytorgatva játékvezetőnk valamennyi korábbi, a skótok rovására elkövetett hibáját, mi több azt állítani, hogy két világversenyre is kizárólag e hispán idióta jóvoltából nem jutottak ki...

Lehet, hogy se nem a sumér, se nem a kínai, se nem az atlantiszi, de a skót nép volna a magyarság igazi testvére?

p-f-z

kínos, valóban kínos, ha pusztán az eredményt nézi az ember, meg lettünk b*szva, sima 3 nyuszi, a tanulságok pedig, amennyire érdemes őket levonni, nem igényelnek túl sok szót. Egyrészről nyilvánvalóan nem fér bele, hogy Gera és Hajnal is szarul játszik, előbbi talán még soha ilyen kiábrándítóan, utóbbi pedig csak akkor tűnt fel, hogy a pályán, amikor valamelyik saját csapattársának ki kellett kerülnie, mert útban (viszont elég jól szűrte a magyar támadásokat). Márpedig, ha az úgymond kreatívok ennyire nyilvánvalóan alulteljesítenek, miközben égünk kettőnullra, akkor bűn nem két csatárra váltani idejében (egy tockos a bajszosnak).

Továbbá nincs értékelhető védekezőközéppályásunk, leszámítva a még szintén nem kész, de ígéretesen kupálódó Vasst. Nem pécézném nevesítve a többi szóbakerülő pályázót, lassú, a labdával körülményes, a párharcokban gyenge, és alapvetően rosszul helyezkedő ifjak és vének állnak bevetésre készen, a legjobbak is legalább három hibával bírnak a felsorolt négyből, ami nem könnyíti meg a kapitány dolgát.

És végül, a legnagyobb, és legaggasztóbb tanulság: kapus ügy van. Ki gondolta volna, nemrég még szinte nagyhatalomként tartottuk magunkát számon, aztán tessenek most körülnézni.

Fülöp megtévesztően kapusnak néz ki, sőt időnként még véd is egy-egy látványosat, kár, hogy ezen relatíve ritka alkalmak között oly mértékű ügyetlenségről és reakcióidőről tesz tanúbizonyságot, hogy az már a sakkozásban is zavaró lenne. Az első moldáv gólnál elkövetett katasztrófális helyezkedése jelzi, ez a szint egy kicsit magas neki, a második gól konfirmálja, hogy szarvashibáit nem ellensúlyozza bravúrokkal, a harmadik után pedig még a legtürelmesebb néző is valami alternatív sportágon kezd el gondolkodni, esetleg eszébe jut a nyugdíjasotthon csigagyűjtő-versenyén felsülő feribácsi magyarázkodása, aki egyetlen puhatestűt sem képes begyűjteni, mert "mire lehajoltam, a csiga huss..."

No és a többiek? Királyt az Aston Villás bakiparádéi óta nem lehet komolyan venni, Babos már elégszer bizonyította, hogy csak a "tudósítónk jelenti hollandiából" rovatban véd magabiztosan, Sáfárral nem tudom mi van, de akinek volt szerencséje látni a jugók ellen, az örökre kihúzta nevét a noteszből. Rabó a Lancast óriásplakáton fogott labdát legutóbb, Baloghnak egy fél félidő elég volt a törökök ellen, hogy boruljon rá inkább jótékony homálya feledésnek, Köteles pedig biztos baromi tehetséges, de meghívása inkább a kapushelyzet súlyosságának köszönhető, mintsem az általa nyújtott megkerülhetetlen produkciónak. Van még egy Véghünk, és az ő végtelen rutinja, naja, és a minap láttam a korát meghazudtolóan fiatalos Disztl Petyát. Talán majd a Balikó.

tényleg nem tudom minek erőltetni a napi publicisztikát,

mindenki jobban járna, hogyha elégséges téma, vagy a tisztes megíráshoz szükséges idő híján inkább egy-egy különleges fényképet közölnének, mondjuk Danis "akire büszkék vagyunk" Barna jelentős életművéből. Például ezt:

Sajnos a Sport szerkesztősége egyelőre igen távol áll a helyzet felismerésétől. Minden nap akad kolléga, aki ráncolt homlokkal izzadva, esetleg önnön nagyszerűségétől részegülve alkotni vél valami szórakoztatóan elgondolkoztató szösszenetet. Még örülhetünk, ha az elkészült kis remekmű csak becsületesen szar, s nem kerül a sorok közé bicskanyitogató aljasság. Egy kis becsületsértés, egy kis rasszizmus, mikor mire vélik vevőnek az olvasót.

A legtöbbet igyekszem elengedni, ahogy böhmbácsi mondaná: Aquila non captat muscas, avagy a sas nem kapdos legyek után (hogy Sümeghi is értse). A tegnapi ajándéklabdával se léptem ki egyből, mely Benjamin felvetődő honosításával kapcsolatban vélt szellemes oldalvágásokat ejteni a szövetségen, illetve Várhidin, de a mai terméssel együtt már megér néhány sort.

Az írás a "Várhidi Benjaminja" ötletes címet viseli, és itt most idéznem kéne belőle röviden, ám ez képtelenség, mivel a kiragadott mondatok nem adnák vissza a primitíven átlátszó csúsztatások és hamis következtetések láncolatát, melyre az okfejtés épül.

Talán csak ennyit: Hogy kinek a fejéből pattant ki Angoua Brou Benjamin honosításának ötlete, nincs tisztázva. Talán Kisteleki István MLSZ-elnöké az elképzelés, az is lehet, hogy George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa volt az agytröszt, de végtére is nem zárhatjuk ki Várhidi Péter személyét sem. (...) Mindazonáltal Angoua Brou Benjamin honosításának ötlete napirendre került. Szokjuk a gondolatot, ízlelgessük a nevét, és azt, hogy Várhidi Péter már meg is találta a futballista pozícióját a mágnestáblán.

Ez e mágnestáblázás egyszer még sírba tesz. Tényleg olyan kurva ciki, hogy a válogatott szövetségi kapitánya szereti használni azt a segédeszközt, amely nélkül nem képzelhető el öltöző Abidjantól-Zalaegerszegig? Bezzeg a Lakat Károly tanár úr a hatvanas években egyetlen szemöldökrándítással tökéletes WM-formációt rittyentett pályára... Hihetetlen, hogy szakmai szempontból hol áll az NS, gazzetta színvonalával összevetve még a középkori jelző is jóindulatú túlzás. Mintha olyanok írnának az autósportról, akik a kerék működésével sincsenek teljesen tisztában.

És csak megy, és megy az észosztás a vélt magaslatból, a google-t használni persze továbbra is derogál, még a végén kiderülne, hogy a lesajnált Benjamin tagja Elefántcsontpart korosztályos válogatottjának, nota bene másfél hónapja még gólt is szerzett egy 2:0-ra nyert olimpiai kvalifikációs meccsen Szenegál ellen. Azt hiszem a magyar futball jelenlegi helyzetében ez már bőven kiemel valakit a neki szánt "rúgott egy egyeneset a labdába" kategóriából.

És senki nincs, aki egy ilyen alultájékozott, igénytelen, ostoba és mindezek mellett még üvöltően tehetségtelen szerzőt elhajtana a vérbe. Mi az, hogy nincs? Másnap már ő publikál, maga a főszerkesztő úr, és mond oda aktuálisat és eredetit egy múltbavesző honvéd nyilatkozat kapcsán, példálózva Mizsérrel és a Barcával. Az Öttusás anekdota csattanója valószínűleg akkor se lett volna túl erős, ha nem Görög Zita beszédkészségét idézi a tolmácsolás, a katalánokhoz hasonlítani a kispestet, bizonyítandó a háromnaponkénti pályáralépésről szóló tételünk igazságát, pedig finoman szólva is a demagógia határa.

Már arról is nehéz volna meggyőzni, hogy létezik olyan helyzet, amikor egy ilyen hasonlítgatásnak lehet bármilyen értelme, ám jelen esetben a példázat úgy hülyeség, ahogy van.

Tájékozott főszerkesztőnk az andalító könnyedség mámorában elfelejtette, hogy "az elmúlt két hétben szinte azonos összeállításban játszó" Barcelonában időközben kisebb-nagyobb mértékben megsérült Zambrotta, Marquez, Yaya Touré, vagy éppen Puyol. De legalább három-naponta.

Értelme semmi Kálnoki Kis írásának, de az tény, hogy a stílusa valamelyest viselhetőbb, mint a kovácszolis mosolyú Benkőé. Egy színtelen-szagtalan null-nullhoz hasonlít, abból a fajtából amikor mindkét csapatnak kezdettől fogva jó az iksz. És ez már nívó. Talán alkothatna valami neki illőbb tárgyról, mondjuk, hogy miért hal ki az öttusa, vagy mi volt a legnagyobb élménye a CKM főszerkesztőjeként.

A focit inkább hagyja, van már így is elég embere, aki nem ért hozzá.

Nou san subbára kínálkozó felvétel Chris Waddle és Glenn Hoddle urak fellépéséről a legendás top of the pops műsorában. Bár nem teljesen tartozik blog profilba, de bőven érdemes rá, hogy ennek ellenére megosszam. A szám egész a 12. helyig kúszott a brit-listán, ami sokat elmond a játékosok népszerűségéről (vagy a nyolcvanas évekről, attól függően mennyire vagyunk rosszindulatúak).

Bónuszként tessenek megnézni micsoda figura volt ez a Waddle, meg fognak lepődni. A sajnos elég kevés és azis rosszminőségű, de ennek dacára is igen szórakoztató felvételen feltűnik majd egy ifjú Cantona, aki talán sosem megy albionba francia királynak, ha nem tapasztalja meg testközelből, hogy egy angol micsoda isten lehet Marseille-ben. (az általuk csak "Magic Chrisnek" nevezett szélsőt 1998-ban minden idők második legjobb OM játékosának választották a szurkolók

Chris Magic Waddle - en action
Uploaded by claxonjeanguich