Dicső vereség az európabajnok ellen, kockára fagyva eregettük a ködfelhő, alélva a lassan európai nagycsapatok ajtaján kopogtató Vass teljesítményén, és átkoztuk kórusban halmosi, fohászkodva, hogy bárcsak egy percig se látnánk többé címeresben, ámen. De ez most mit számít, inkább rúgdaljuk a döglött oroszlánt.

Jaj szegény Anglia, Jaj szegény Anglia! Jaj, de látnám a rántotthús-liga nagyarcú fanatikusainak képét, kik kérve-kéretlen zúdítják rád az albioni futball vélt felsőbrendűségének bizonyítékait, hivatkozva agyonsztárolt és mérhetetlenül felülértékelt isteneikre. Lampard, Joe Cole, Gerrard és a többi egydimenziós mágus kiknek megoldhatatlan a hazai iksz továbbjutott horvátok ellen, az angol oroszlán mely feldobva a mancsaiba hullott esélytől nem lerohan és felfal, hanem bepánikolt tekintettel és remegő lábakkal iszkolna az ágy alá legszívesebben.

Úgy nézett ki a dicső gárda wembleyben, mint 11 agorafóbiás. Persze szar is az, ha istennek tartanak, miközben magad tudod, mennyire nem vagy az. Ilyenkor nyilván az se megy, mi valamit esetleg még tudnál ebből a játékból, hát még ha a világ legidiótább edzőjét ültetik a nyakadba, aki egy csócsócsapatot is képes volna rossz formációban pályáraküldeni.

De, és alapvetően, mindez mellékes, mert a horvátokat, hazain, körülmények ismeretében bármilyen felállásban meg kellett volna tudni vernie egy valamirevaló csapatnak. Bezzeg a skótok, mondhatnám, ha már zakó, adjuk meg a módját, ám a hasonlítást inkább abban a tekintetben tenném a két alakulat közt, mit tán Gattuso mondott a hampden park bevétele után: egész ügyes csapat, csak a nagy klasszisok hiányoznak, hogy nemzetközi szinten is vigyék valamire.