soccernet adatbank

Egy pannon adatbázis, akár szintén csak kétezerig visszamenve, igen mulatságos volna, de addig is érjük be az angolokkal. Az összes átigazolás szigetországba- és ból, többnyire árakkal. A legdurvább kótyavetye nálam Crouch Peti, akit 2000 Július 27.-én még zsenge tizennyolc éves korához mérten is nevetséges 60.000 fontért adott el a Spurs a QPR-nek.

Én, aki legalább annyira rühelltem egykoron a galaktikus reált, mint Petőfi Goethét, nagy megnyugvással vettem tudomásul tegnap a blancók bajnoki címét. Az ok egyszerű: Fabio Capello.

Amikor a Don-t kinevezték, a talján futballal szemben mindig is erős averzióval bíró pannon szakértőgárda (Hegyitől-Zomboriig) rögvest megkongatta a vészharangot: defenzív olasz edző a látványfocicsapat kispadján: biztos bukás. Aztán megindult a rendteremtés és jött minden, ami egy berohadó sztárgárda szétrombolásával jár: játékosok kaotikus jövésmenése, balhék, váratlan zakók, acsarkodó zsurnaliszták, füttykoncert, lobogó fehér zsebkendők ésatöbbi-ésatöbbi. Mindezt persze igen nehéz lehet szurkolóként megélni, ezért az ő reakcióik némiképp érthetők, ám azt már kevésbe tartom etikusnak, hogy a magyar sportcsatornán unos-untalan holmi múltjukból élő „énmegmondtamozó” jöttmentek pocskondiázták a világ egyik legjobb edzőjét. (Avagy a döglött oroszlán rugdosásának minősített esete.)

Ha csak egy kicsit is nagyobb elvárásaim lennének a honi hozzáértők tekintetében, tán azért verném az asztalt, hogy nem akadt köztük egy sem, ki felismerte volna az idei bivalyerős spanyol bajnokság támasztotta különleges követelményeket, amelyekre Capello oly zseniálisan felkészítette csapatát. (Szerintem a nst súlyosan téved, amikor hanyatlásról ír. A spanyolok nagyrészt a belharcok miatt bukták a bl, miközben az uefában azért csak összejött egy házidöntő.) Vegyük már észre legalább utólag, hogy idén négy botrányosan erős nagycsapat volt, miközben az úgynevezett kicsik is (pl. Zaragoza) igencsak felgyúrták magukat. Enyhén sánta hasonlattal: az utóbbi évek formaegyes jellegű két-(esetleg három) csapatos spanyol bajnokságát felváltotta egy sokesélyes terepralli. Itt már nem elég a csúcstechnika, de erősnek is kell lenni, menni árkon-bokron át leszegett fejjel. Különösen széppé teszi a történetet, hogy a sikerességhez nem csak a Madridnak kellett legyőznie saját látványfocista szellemiségét, de magának Capellonak is felül kellett kerekednie önnön hülyeségén Beckham visszavételekor. Képesek voltak rá, ezért megérdemelten győztek.

Ezt felismerni nem is remélhető a média megmondóitól, de némi hamuszórást, magábanézős hülyevoltamozást, urambocsá teátrális bocsánatkérést azért el tudnék képzelni. Bekövetkezni persze nem fog, hisz egy tévedés belátásához valamiféle emberi/szakmai nagyság is szükséges volna.

Tegnap este a Capello mennybemenetele alkalmából rendezett madridi fiesta nézegetése közben ijedten vettem észre fasiszta nyalábot a Cannának adott talján zászlón (lobogó a közönség soraiból származott). Aztán megnyugodtam, mert Paolo erős lélekjelenléttel egyszerűen felcsavarta a megszentségtelenített rongyot, hogy ne látsszék a gyalázat. Persze így is lesz (lett) némi ügy, de vélhetően elenyésző. Ugyanakkor, és ellenben, figyeljük meg Lipcsei Péter félszeg mosolyát miközben egy közönség soraiból származó Hitlerhasonmás parádézik a kezdőben. Se ő, se más nem akadt, aki felcsavarta, vagy összehajtogatta volna

"Huszti Szabolcs alighanem válogatott futballista lesz még akkor is,

amikor már nem Várhidi Péternek hívják a szövetségi kapitányt..."

SZÖLLŐSI "Puskáscsaládszóvivője" GYÖRGY

Vártam, vártam az első épkézláb cikket a Huszti-gate kapcsán, mint magányos csatár a pontos indítást, de csak nem jött. Hülyeség persze született róla doszt, tán csak a rosszindulatúan elfogult írások aránya magasabb a szokásosnál. Kénytelen vagyok hát visszamenni, és magam végigvinni az akció.

A válogatott szent. No nem az aktuális keretet alkotó szerencsétlenek (vagy kevésbé szerencsétlenek) hanem maga a nemzeti csapat, mint intézmény. Minálunk ez aztán különösen így van, a honi futballt szinte átitatja az eszme, papok az öltözőben, himnusz a bajnokin, antik Mo térképek a lelátón, edző a tévéostromban, nyílt pártpropaganda az ns-ben, volt nagyságok a pulpitus hátterében, illetve egy fél ország Trianon miatt szurkol a franciák ellen a vébédöntőn. Ebből következően mifelénk válogatottnak lenni -miként azt mindenki el is mondja- a lehető legnagyobb, szinte szakrális megtiszteltetés, a címeres meznél nincs szebb, talán csak benne hallgatni a himnusz. Ha valaki ebből nem kér, az (alapesetben) botrány.

Mit értünk alapeseten? Természetesen azt, hogy nem valamilyen különleges-, az előzőekben kifejtett szentséges pozíciót is felülíró okból kényszerül valaki a válogatottság lemondására, mondjuk mert elrabolták az öccsét (vis maior).

Husztival hálisten semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen padoznia kellett volna, ami azért nála nagyobb játékosokkal is megesett már. Félreértés ne essék, nyilván lehetne arról vitázni, hogy volna-e helye a kezdőben, vagy sem (szerintem lett volna), minként és az is nyilvánvaló, hogy egy sikeres bundesliga szezonnal háta megett jómaga is így gondolta, ezért érthetően nagy csalódás lehetett, amikor Tőzsér nevét pillantotta meg a mágnestáblán. Akár még egy némileg sértett hangvételű interjú is beleférne, végén az obligát mondattal: "mindent megteszek, hogy meggyőzzem a kapitányt". De nem, Szabolcsunk mélyen feldúlva távozott arra hivatkozva, hogyha kezdőként nem fér bele az elképzelésekbe, akkor kapja be a bajszos, ő nem fog padozni (jobbra el).

Namost szerintem a "nem te kezdesz" az sosem minősühet lelépést igazoló különleges oknak. A csapatot az edző rakja össze az általa meghívottakból úgy, ahogy neki tetszik. Ez az ő felelőssége. A játékos felelőssége pedig abban áll, hogy meg kell felelnie a bizalomnak, amit a meghívó postázásakor irányába kinyilvánítottak. Ha kezdőként, akkor úgy, ha csereként, akkor úgy, ha kerettagként, akkor meg úgy, a legjobb tudása szerint. Ezzel magának a válogatottnak tartozik, mint nemzeti intézménynek. Természetesen az edző is tartozik végezni dolgát a legjobb tudása szerint, de pusztán azért, mert Huszti helyett Tőzsért favorizálja, az ebbéli szándéka még nem vonható kétségbe. Egy ilyen döntésnek ezernyi oka lehet, a valódit megtudni-, a felmerülő taktikai elképzeléseket elemezni és ezáltal tán a honi futballt-, futballkultúrát csöppet előre vinni, ez volna (többek közt) az újságíró felelőssége.

Konklúzió: Ha valaki nem hajlandó padozni, inkább otthagyja a válogatottat és az őt behívó edzőt, az egy nem akceptálható cselekedetet; ha az egyetlen sportnapilap a válogatottat megfelelő indok nélkül elhagyó, sértődött játékossal szimpatizál az még kevésbé.

Radikálnemzetibb lélekkel akár hazaárulást is kurjonghatnék, de maradjunk inkább csak annyiban, hogy felelősség dolgában igen szarul állunk.

Menjetek a bús picsába!

Ez szaladt ki számon megpillantva ns szombati címlap. Kinek volt hozzá nem-szerencséje: Szabics látható rajta és egy ilyesmi felirat :"Az öregek kihívnák a fiatalokat." (értsd a mellőzöttek a nem mellőzötteket). Fellapozva a szenzációs írást megtudhatjuk, hogy Várhidi összevissza fiatalít, sőt nem is fiatalít, ha mégis fiatalítana, akkor ne tegye, és ne úgy, és ne azokat. Legfőképpen pedig példátlan, hogy az ötödik helyen állunk a csoportban, miközben a legjobb játékosainkat be se hívja, ha ezen a gyakorlaton nem változtat sürgősen, még a vébé kvalifikáció is veszélybe kerülhet. Ezért hát a mellőzöttek csapata (kvázi Bozsik-Détári gárda) kihívja a Várhidi csapatot egy jótékonysági mérkőzésre, az eredmény pedig..., na erre nem emlékszem, de nyilván le kéne vonni belõle a súlyos konzekvenciákat.

Nem tudom cifrázni: ez a legundorítóbb írás, amit a sportban valaha olvastam (erős mezőny). Hogy évadok telnek el épkézláb magyar mondat nélkül: szoki. Hogy a taktikai elemzések már soha nem lépnek túl a "szélen vezetett támadások" szintjénél: beletörődtem. Hogy olykor inkább nemzeti, mint sport: elnézem. Hogy néha van olyan, hogy nyalni kell: nincsenek illúzióim. Egyszóval: az ns szar. Egy szarul szerkesztett és mégszarabbul megírt sportnapilap, valószínûleg az egyik legrosszabb a világon, bár ez csak feltételezés.

De ez most nem érdekes, nem ezért a kurva anyját a mindenkinek, akinek köze volt nevezett cikkhez. Az összes számító, cinikus, mutyizó, zsíroló, puhány, arctalan, rohadtláda, pőőő...rip.. (kifogytam), hát hogy merészelik, de tényleg, hogy merészelik?! És ez nem Várhidiről szól, hogy jó-e, vagy rossz, menjen, vagy maradjon, mert errõl lehetne vitázni értelmesen, még akkor is, ha pár hónappal ezelőtt a hosszútávra tervezés és a jövõ csapata kifejezések uralták a lapjárást. "Istenem, meggondolták magukat" mondanám, egyébként pedig nem kurvára mindegy ki az edzõ?

De ez? Hogy a Málta által párhónapja leiskolázott garnitúrát máris ütőképes, mi több, akár világbajnokságra is érdemes csapatként próbálják elénk varázsolni az elvétve sem szakmai szempontok vezérelte pietschek. Hogy rezzenéstelen arccal, és kioktató arroganciával osszák ki a deklaráltan új csapatot építő kapitányt, mindezt azokra a játékosokra hivatkozva, akiket minden éppérzésű ember szőlőkaróval kergetne el a meggypiros közeléből. Mégis mire fel? A rutinosok által hazai pályán elért 0:2 és 1:4 (megjegyzem, papíron ekkor még nekünk is volt esélyünk továbbjutni, nem csak az ellenfeleknek) annyival meggyőzőbb, mint a mostaniak idegenbeli nullkettője, nullnégye?

Persze nyilván nem arról van szó, hogy klikkek, érdekek, címeres melegítőre vágyó sokatbizonyított edzők, vagy ciprusi nyugdíjra vágyó levitézlett spanok, esetleg menedzsereik állnának a remek írás mögött. Nyilván szakmai szempontok, hosszas elemzőmunka és gondos mérlegelés vezette a szerző tollát, okozva ezzel szerkesztőjének álmatlan, forgolódós éjszakákat és önmarcangoló tépelődést. Mégse való csak úgy agyagbadöngölni valakit, ha nemrég még a seggébe volt a nyelvünk.

A Várhidi persze egy fasz, a médiának beszólni épp annyira célravezető, mint reklamálni a bírónál, arról már nem is beszélve, hogy a metódust igazán ismerhetné: akit éppen kineveznek, annak nyalunk (nem azért mert jónak tartjuk, hanem azért, mert most neki vannak a legerősebb barátai, hiszen azért nevezték ki éppen őt). Nyalni persze csak otrombán tudunk, mert végtelenül gátlástalanok és tehetségtelenek vagyunk. Ha elbizonytalanodást érzékelünk felsőbb szinten: körbetelefonálunk és a kapott információknak megfelelően kialakítjuk szakmai álláspontunkat. Ha ránk telefonálnak, hogy kéne egy kis zavar: csinálunk. Mindig annak oldalán kavarjuk a szart, akit a legerősebbnek érzünk, de ha ne adj isten rossz lóra tennénk, akkor sincs baj, hiszen vezesse a magyarfocit bárki, úgyis szüksége lesz ránk, hisz mi vagyunk az egyetlen.
Mi pedig épp úgy tudunk örülni az új gazdinak, mint ahogy szerettük a régit. (Főként, hogy igazán új gazdi sosincs, csak néhány "ból-élő" váltogatja egymást, a "nyakon-pulzust-tapogató" szakmai háttér teljes támogatásával.)

Visszakanyorodva konkrét cikkhez, egyben túllépve annak erkölcsi vonatkozásain: Vajon egy pillanatig sem fordult meg az elkövetők fejében, hogy elgondolásaik fémjelzésére talán nem a bundesliga legrosszabb játékosa a legmegfelelőbb választás? Minősíteni persze minősít.