Kedvenc bulvárlapunknak sikerült egy újabb bohócot előrángatni a cilinderből. A téma mit boncol, már kevésbé új, se nem újszerű.

Tán nem csak nekem tűnt fel, hogy utóbbi időszakban mintha minden második megszólalás arról szólna ebben a pompás orgánumban, hogy valaki nyavalyog, mert beszólt neki az a valaki, akinek ő szólt be korábban. Fura.

Persze senki nem kötelezi a kritizálót, hogy maga képes legyen a bírálatok elviselésére, de a hitelességből nem vonna le. Hozzáteszem, ha volnék az ns tollforgatója, bizonnyal én is inkább ezeket az óvodásnak tűnő nyavalygásokat tematizálnám. Valójában nagyon is jelentős dolgok ezek, vétek volna szótlan elmenni mellettük.

A mostani alkalom például különösen kihagyhatatlan: őrült meglepetésre kizúgnak az angolok, a helyi sajtó pedig úgy szétkapja a csapatot, kapitányostul, hogy ilyet magyar még képzelni se tud (horribile dictu, még olyanokat is leírnak, hogy: "szar"). Bezzeg, ha szegény hun kolléga óvatosan leszól egy falábút, egyből kitör a siránkozás. Revelatív, és igen előremutató meglátások, még száz ilyen szerző kéne és johannesburgig húznák a magyar futball szekerét.

Érdektelen, belterjes, öngerjesztett csörték, a felek úgy adogatják egymásnak a sértődöttséget, mint a tanácstalan játékosok a labdát, lelátón borízű hang kurjant: Alibi!

Miről szól ez az egész? Úgy teszek, mintha vitáznék, mintha volnának meglátásaim, mintha akarnék valamit, mintha volna bármi érdemi célom azon túl, hogy úgy tűnjek, mintha volna. Persze nincs. Nincs cél, nincs szándék, nincs elképzelés, és legfőképpen: nincs hitelesség. Így pedig egész egyszerűen értelmetlen újságírásról beszélni, adjuk meg nekik: meg se próbálják.

Helyette születnek ezek a cikkek, olyanok, mint a blikk pármondatos szövegei a félmeztelen lány képe mellett. Nulla információ, az is nyilvánvalóan kitalált és közhelyes, de legalább újságnak tűnik lap. Igazán hasznos és szórakoztató, hát még csöcsök nélkül.