Kedvenc bulvárlapunknak sikerült egy újabb bohócot előrángatni a cilinderből. A téma mit boncol, már kevésbé új, se nem újszerű.

Tán nem csak nekem tűnt fel, hogy utóbbi időszakban mintha minden második megszólalás arról szólna ebben a pompás orgánumban, hogy valaki nyavalyog, mert beszólt neki az a valaki, akinek ő szólt be korábban. Fura.

Persze senki nem kötelezi a kritizálót, hogy maga képes legyen a bírálatok elviselésére, de a hitelességből nem vonna le. Hozzáteszem, ha volnék az ns tollforgatója, bizonnyal én is inkább ezeket az óvodásnak tűnő nyavalygásokat tematizálnám. Valójában nagyon is jelentős dolgok ezek, vétek volna szótlan elmenni mellettük.

A mostani alkalom például különösen kihagyhatatlan: őrült meglepetésre kizúgnak az angolok, a helyi sajtó pedig úgy szétkapja a csapatot, kapitányostul, hogy ilyet magyar még képzelni se tud (horribile dictu, még olyanokat is leírnak, hogy: "szar"). Bezzeg, ha szegény hun kolléga óvatosan leszól egy falábút, egyből kitör a siránkozás. Revelatív, és igen előremutató meglátások, még száz ilyen szerző kéne és johannesburgig húznák a magyar futball szekerét.

Érdektelen, belterjes, öngerjesztett csörték, a felek úgy adogatják egymásnak a sértődöttséget, mint a tanácstalan játékosok a labdát, lelátón borízű hang kurjant: Alibi!

Miről szól ez az egész? Úgy teszek, mintha vitáznék, mintha volnának meglátásaim, mintha akarnék valamit, mintha volna bármi érdemi célom azon túl, hogy úgy tűnjek, mintha volna. Persze nincs. Nincs cél, nincs szándék, nincs elképzelés, és legfőképpen: nincs hitelesség. Így pedig egész egyszerűen értelmetlen újságírásról beszélni, adjuk meg nekik: meg se próbálják.

Helyette születnek ezek a cikkek, olyanok, mint a blikk pármondatos szövegei a félmeztelen lány képe mellett. Nulla információ, az is nyilvánvalóan kitalált és közhelyes, de legalább újságnak tűnik lap. Igazán hasznos és szórakoztató, hát még csöcsök nélkül.

Dicső vereség az európabajnok ellen, kockára fagyva eregettük a ködfelhő, alélva a lassan európai nagycsapatok ajtaján kopogtató Vass teljesítményén, és átkoztuk kórusban halmosi, fohászkodva, hogy bárcsak egy percig se látnánk többé címeresben, ámen. De ez most mit számít, inkább rúgdaljuk a döglött oroszlánt.

Jaj szegény Anglia, Jaj szegény Anglia! Jaj, de látnám a rántotthús-liga nagyarcú fanatikusainak képét, kik kérve-kéretlen zúdítják rád az albioni futball vélt felsőbrendűségének bizonyítékait, hivatkozva agyonsztárolt és mérhetetlenül felülértékelt isteneikre. Lampard, Joe Cole, Gerrard és a többi egydimenziós mágus kiknek megoldhatatlan a hazai iksz továbbjutott horvátok ellen, az angol oroszlán mely feldobva a mancsaiba hullott esélytől nem lerohan és felfal, hanem bepánikolt tekintettel és remegő lábakkal iszkolna az ágy alá legszívesebben.

Úgy nézett ki a dicső gárda wembleyben, mint 11 agorafóbiás. Persze szar is az, ha istennek tartanak, miközben magad tudod, mennyire nem vagy az. Ilyenkor nyilván az se megy, mi valamit esetleg még tudnál ebből a játékból, hát még ha a világ legidiótább edzőjét ültetik a nyakadba, aki egy csócsócsapatot is képes volna rossz formációban pályáraküldeni.

De, és alapvetően, mindez mellékes, mert a horvátokat, hazain, körülmények ismeretében bármilyen felállásban meg kellett volna tudni vernie egy valamirevaló csapatnak. Bezzeg a skótok, mondhatnám, ha már zakó, adjuk meg a módját, ám a hasonlítást inkább abban a tekintetben tenném a két alakulat közt, mit tán Gattuso mondott a hampden park bevétele után: egész ügyes csapat, csak a nagy klasszisok hiányoznak, hogy nemzetközi szinten is vigyék valamire.

A rutinról

Bőven elég volt skótolasz események bulvárvonulatából, hadd mutatok inkább egy apró részlet, mely remek alkalmat teremt rávilágítani a közhelyekben rejtező, ám ritkán értelmezett tartalomra, jelen esetben a rutin kapcsán. Egyetlen momentumról lesz szó mindössze, de tudjuk jól, hogy az ilyen apró nüanszok meccseket képesek eldönteni.

Gondolom mindenki emlékszik a legnagyobb skót helyzetre 1:1-nél, mikor McFadden melléteszi. Sokan megállapították, hogy a helyzet nem is volt oly ordító, mert a fű vizes, a labda suhanós, a csatár fáradt, stb. Arról viszont még nem nagyon hallottam értekezni, hogy esetnél nem McFaddennek volt a legnagyobb esélye hálóba vágni a pettyest, hanem a végreújra beválogatott Christian Panuccinak. Mielőtt bármi további, tessenek megnézni a szituáció és ismétlései, koncentrálva arra a snájdig védőre fehérben, ki a rövidnél befékezve elengedi a játékszert (4:20-tól).

Hányan, de hányan helyezték már hasonló helyzetben önnön kapujukba a labdát egy kétségbeesett mozdulattal, majd rogytak földre, mit sem törődve a riporter sajnálkozó, egyben felmentő szavaival: nem hibáztatható az öngólért, muszáj volt beleérnie, ha nem ő rúgja be, akkor berúgja a csatár, stb. És persze azt is tudom, hogy rizikós döntés ilyenkor elengedni a keresztpassz, mert nem tudhatta, hogy érkeznek-e mögötte, vagy nem, s ha igen, emberrel, vagy anélkül. Ám a rutin nagysága épp ilyenkor derül ki, az ilyen sehogyse megoldható helyzeteknél. Elengedem: gól, beleérek: öngól.

Idő persze semmi, tört másodpercek alatt kellett meghoznia a döntést, ő pedig - jónéhány önkapuba vágott tisztázási kísérlettel, és ugyanannyi hosszún érkező csatárnak átengedett labdával a hát mögött- úgy döntött, hogy inkább a védőtársakra, az érkező csatárra, Buffonra, a vizes fűre, a kicsit tán gyors passzra, a fáradt lábakra és a sorsra bízza a helyzet. Kockáztatott, semmi kétség, de adott körülmények között még mindig kevésbé, mintha lesz-ami-lesz a kapu felé spicceli a labdát.

Az ilyet nem lehet tanítani, avagy a megoldás ösztönösnek tűnhet, esetleg pusztán szerencsésnek, pedig valójában a mérhetetlen tapasztalat, és az azt kezelni képes intelligencia együttes érdeme volt, melyet más szóval úgy nevezünk: rutin.

Mindennek fényében még érthetőbb és még bölcsebb volt Donadoni döntése, amikor sokak meglepetésére a sok nagy csatát megélt védőnek szavazott bizalmat.

aprócska öröm,

hogy a moldáviai kudarc mellett képes volt pozitív tanulságokkal is szolgálni a hétvége. Ki gondolta volna, hogy az igazi hungarikumnak számító "szánalmasan vagdalózó frusztrált hőzöngés" kategóriában komolyan meg lehet szorítani minket? Márpedig most ez történt, sőt rögvest két nemzet komplexusokkal terhelt fiai is ringbeszálltak a kétes dicsőségért. Külön pikantéria, hogy a felfokozott indulatok kiváltására egyazon alakulat, a talján válogatott, volt képes.

Domenechet talán nem is sportszerű citálni, tudják, ő az a szigorú szemüveges, akinek vérében a győzelem, mint Hector Cúpernek. A gyógyszer valahol berlin környékén gurult el, azóta igyekszik minél nyomorúságosabb idiótának beállítani saját magát, egyben a jobb sorsra érdemes les bleust, lenyűgöző sikerrel. Nincs az a szabadságtéren sátrazó irredenta sámángárdista, aki nagyobb elánnal kezdene hőzöngésbe Gyurcs neve hallatán, mint teszi Raymond, ha éppen eszébe jutnak a digók. Márpedig elmebajából fakadóan más se nagyon jut eszébe.

Gyűlöletének tengerkék tárgyai ezúttal dupla okot szolgáltattak a pocskondiázásra: egyrészt merészelték megcáfolni a legutóbbi gyalázkodást, és nem hasaltak el a skótok ellen, másrészt nem általlották glasgowi győzelmükkel a franciákat is továbbléptetni a csoportból, ami őrült kibaszás volt részükről, hisz így tét nélkülivé vált a franciák ukrajnai fellépése, márpedig ők mióta arról álmodtak, hogy fogcsikorgatva kűzdhessenek az ikszért a hófödte luzsnyikijban. Mielőtt azt gondolnák, nem, nem értettek félre semmit, se nem én, a helyzet az, hogy van aki tényleg ennyire hülye. (Sőt, még ennél is, mi másként volna magyarázható, hogy a győztes-, és egyben a franciák továbblépését jelentő gól szerzője külön, személyreszabott szitokáradatban részesült a derék mestertől?)

A másik pályázó mindazon skótok halmaza, kik a "we wuz robbed!" keserűségével vagdosnak az olaszok felé valamennyi fellelhető sztereotípiát, mely a derék taljánokról eszükbe bír jutni, illetve merészkednek már-már hihetetlenül magyarosan az összeesküvéselméletek izgalmas talajára, megállapítva, hogy hiába bármi, itt ők nem nyerhettek, mert a futballnagyhatalmak és az érdekeik (ismerős?).

Sírnak a címlapok, a játékosok, az edző, és az összes szoknyás ki felülethez jut, az ember meg nemigazán tudja hová tenni ezt az egészet, mert érzelmek, persze, meg valószínű jogtalan volt az a szabad a végén, na de mégicsak elvették a szabályos 2:0-t a későbbi győztestől és megadták a lesről született egyenlítő gólt a későbbi vesztesnek.

Ennek fényében ösznépi támadást zúdítani az egyébként tényleg katasztrófális mejutogonzalesre és jimenez nevű partjelzőjére (aki faultot látott a Chiellini Hutton párharc során) felhánytorgatva játékvezetőnk valamennyi korábbi, a skótok rovására elkövetett hibáját, mi több azt állítani, hogy két világversenyre is kizárólag e hispán idióta jóvoltából nem jutottak ki...

Lehet, hogy se nem a sumér, se nem a kínai, se nem az atlantiszi, de a skót nép volna a magyarság igazi testvére?

p-f-z

kínos, valóban kínos, ha pusztán az eredményt nézi az ember, meg lettünk b*szva, sima 3 nyuszi, a tanulságok pedig, amennyire érdemes őket levonni, nem igényelnek túl sok szót. Egyrészről nyilvánvalóan nem fér bele, hogy Gera és Hajnal is szarul játszik, előbbi talán még soha ilyen kiábrándítóan, utóbbi pedig csak akkor tűnt fel, hogy a pályán, amikor valamelyik saját csapattársának ki kellett kerülnie, mert útban (viszont elég jól szűrte a magyar támadásokat). Márpedig, ha az úgymond kreatívok ennyire nyilvánvalóan alulteljesítenek, miközben égünk kettőnullra, akkor bűn nem két csatárra váltani idejében (egy tockos a bajszosnak).

Továbbá nincs értékelhető védekezőközéppályásunk, leszámítva a még szintén nem kész, de ígéretesen kupálódó Vasst. Nem pécézném nevesítve a többi szóbakerülő pályázót, lassú, a labdával körülményes, a párharcokban gyenge, és alapvetően rosszul helyezkedő ifjak és vének állnak bevetésre készen, a legjobbak is legalább három hibával bírnak a felsorolt négyből, ami nem könnyíti meg a kapitány dolgát.

És végül, a legnagyobb, és legaggasztóbb tanulság: kapus ügy van. Ki gondolta volna, nemrég még szinte nagyhatalomként tartottuk magunkát számon, aztán tessenek most körülnézni.

Fülöp megtévesztően kapusnak néz ki, sőt időnként még véd is egy-egy látványosat, kár, hogy ezen relatíve ritka alkalmak között oly mértékű ügyetlenségről és reakcióidőről tesz tanúbizonyságot, hogy az már a sakkozásban is zavaró lenne. Az első moldáv gólnál elkövetett katasztrófális helyezkedése jelzi, ez a szint egy kicsit magas neki, a második gól konfirmálja, hogy szarvashibáit nem ellensúlyozza bravúrokkal, a harmadik után pedig még a legtürelmesebb néző is valami alternatív sportágon kezd el gondolkodni, esetleg eszébe jut a nyugdíjasotthon csigagyűjtő-versenyén felsülő feribácsi magyarázkodása, aki egyetlen puhatestűt sem képes begyűjteni, mert "mire lehajoltam, a csiga huss..."

No és a többiek? Királyt az Aston Villás bakiparádéi óta nem lehet komolyan venni, Babos már elégszer bizonyította, hogy csak a "tudósítónk jelenti hollandiából" rovatban véd magabiztosan, Sáfárral nem tudom mi van, de akinek volt szerencséje látni a jugók ellen, az örökre kihúzta nevét a noteszből. Rabó a Lancast óriásplakáton fogott labdát legutóbb, Baloghnak egy fél félidő elég volt a törökök ellen, hogy boruljon rá inkább jótékony homálya feledésnek, Köteles pedig biztos baromi tehetséges, de meghívása inkább a kapushelyzet súlyosságának köszönhető, mintsem az általa nyújtott megkerülhetetlen produkciónak. Van még egy Véghünk, és az ő végtelen rutinja, naja, és a minap láttam a korát meghazudtolóan fiatalos Disztl Petyát. Talán majd a Balikó.

tényleg nem tudom minek erőltetni a napi publicisztikát,

mindenki jobban járna, hogyha elégséges téma, vagy a tisztes megíráshoz szükséges idő híján inkább egy-egy különleges fényképet közölnének, mondjuk Danis "akire büszkék vagyunk" Barna jelentős életművéből. Például ezt:

Sajnos a Sport szerkesztősége egyelőre igen távol áll a helyzet felismerésétől. Minden nap akad kolléga, aki ráncolt homlokkal izzadva, esetleg önnön nagyszerűségétől részegülve alkotni vél valami szórakoztatóan elgondolkoztató szösszenetet. Még örülhetünk, ha az elkészült kis remekmű csak becsületesen szar, s nem kerül a sorok közé bicskanyitogató aljasság. Egy kis becsületsértés, egy kis rasszizmus, mikor mire vélik vevőnek az olvasót.

A legtöbbet igyekszem elengedni, ahogy böhmbácsi mondaná: Aquila non captat muscas, avagy a sas nem kapdos legyek után (hogy Sümeghi is értse). A tegnapi ajándéklabdával se léptem ki egyből, mely Benjamin felvetődő honosításával kapcsolatban vélt szellemes oldalvágásokat ejteni a szövetségen, illetve Várhidin, de a mai terméssel együtt már megér néhány sort.

Az írás a "Várhidi Benjaminja" ötletes címet viseli, és itt most idéznem kéne belőle röviden, ám ez képtelenség, mivel a kiragadott mondatok nem adnák vissza a primitíven átlátszó csúsztatások és hamis következtetések láncolatát, melyre az okfejtés épül.

Talán csak ennyit: Hogy kinek a fejéből pattant ki Angoua Brou Benjamin honosításának ötlete, nincs tisztázva. Talán Kisteleki István MLSZ-elnöké az elképzelés, az is lehet, hogy George F. Hemingway, a Honvéd tulajdonosa volt az agytröszt, de végtére is nem zárhatjuk ki Várhidi Péter személyét sem. (...) Mindazonáltal Angoua Brou Benjamin honosításának ötlete napirendre került. Szokjuk a gondolatot, ízlelgessük a nevét, és azt, hogy Várhidi Péter már meg is találta a futballista pozícióját a mágnestáblán.

Ez e mágnestáblázás egyszer még sírba tesz. Tényleg olyan kurva ciki, hogy a válogatott szövetségi kapitánya szereti használni azt a segédeszközt, amely nélkül nem képzelhető el öltöző Abidjantól-Zalaegerszegig? Bezzeg a Lakat Károly tanár úr a hatvanas években egyetlen szemöldökrándítással tökéletes WM-formációt rittyentett pályára... Hihetetlen, hogy szakmai szempontból hol áll az NS, gazzetta színvonalával összevetve még a középkori jelző is jóindulatú túlzás. Mintha olyanok írnának az autósportról, akik a kerék működésével sincsenek teljesen tisztában.

És csak megy, és megy az észosztás a vélt magaslatból, a google-t használni persze továbbra is derogál, még a végén kiderülne, hogy a lesajnált Benjamin tagja Elefántcsontpart korosztályos válogatottjának, nota bene másfél hónapja még gólt is szerzett egy 2:0-ra nyert olimpiai kvalifikációs meccsen Szenegál ellen. Azt hiszem a magyar futball jelenlegi helyzetében ez már bőven kiemel valakit a neki szánt "rúgott egy egyeneset a labdába" kategóriából.

És senki nincs, aki egy ilyen alultájékozott, igénytelen, ostoba és mindezek mellett még üvöltően tehetségtelen szerzőt elhajtana a vérbe. Mi az, hogy nincs? Másnap már ő publikál, maga a főszerkesztő úr, és mond oda aktuálisat és eredetit egy múltbavesző honvéd nyilatkozat kapcsán, példálózva Mizsérrel és a Barcával. Az Öttusás anekdota csattanója valószínűleg akkor se lett volna túl erős, ha nem Görög Zita beszédkészségét idézi a tolmácsolás, a katalánokhoz hasonlítani a kispestet, bizonyítandó a háromnaponkénti pályáralépésről szóló tételünk igazságát, pedig finoman szólva is a demagógia határa.

Már arról is nehéz volna meggyőzni, hogy létezik olyan helyzet, amikor egy ilyen hasonlítgatásnak lehet bármilyen értelme, ám jelen esetben a példázat úgy hülyeség, ahogy van.

Tájékozott főszerkesztőnk az andalító könnyedség mámorában elfelejtette, hogy "az elmúlt két hétben szinte azonos összeállításban játszó" Barcelonában időközben kisebb-nagyobb mértékben megsérült Zambrotta, Marquez, Yaya Touré, vagy éppen Puyol. De legalább három-naponta.

Értelme semmi Kálnoki Kis írásának, de az tény, hogy a stílusa valamelyest viselhetőbb, mint a kovácszolis mosolyú Benkőé. Egy színtelen-szagtalan null-nullhoz hasonlít, abból a fajtából amikor mindkét csapatnak kezdettől fogva jó az iksz. És ez már nívó. Talán alkothatna valami neki illőbb tárgyról, mondjuk, hogy miért hal ki az öttusa, vagy mi volt a legnagyobb élménye a CKM főszerkesztőjeként.

A focit inkább hagyja, van már így is elég embere, aki nem ért hozzá.

Nou san subbára kínálkozó felvétel Chris Waddle és Glenn Hoddle urak fellépéséről a legendás top of the pops műsorában. Bár nem teljesen tartozik blog profilba, de bőven érdemes rá, hogy ennek ellenére megosszam. A szám egész a 12. helyig kúszott a brit-listán, ami sokat elmond a játékosok népszerűségéről (vagy a nyolcvanas évekről, attól függően mennyire vagyunk rosszindulatúak).

Bónuszként tessenek megnézni micsoda figura volt ez a Waddle, meg fognak lepődni. A sajnos elég kevés és azis rosszminőségű, de ennek dacára is igen szórakoztató felvételen feltűnik majd egy ifjú Cantona, aki talán sosem megy albionba francia királynak, ha nem tapasztalja meg testközelből, hogy egy angol micsoda isten lehet Marseille-ben. (az általuk csak "Magic Chrisnek" nevezett szélsőt 1998-ban minden idők második legjobb OM játékosának választották a szurkolók

Chris Magic Waddle - en action
Uploaded by claxonjeanguich

Soproni Liga

Lehetne szó a hétvégi fordulóról, de teljesen felesleges pocséklás volna, történt, ahogy szokásos. Néhány szotyolafüggő vérágas szemei előtt összecsaptak a fiúk és a labda, mindenki mindenki ellen, és általában azok nyertek, akik időben megkapják a fizetésüket. Talán csak a hűségesek megyeri úti fellépését emelném ki, egyrészről elmarasztalva a lilákat, mivel a jelen sopron ellen derékig földbeásva is gurítani kellett volna egy kétszámjegyűt, másrészt ezúton is gratulálva a soproni vezetőknek az újabb váltáshoz.

Lassan az internet kevés tárolni mindazon neveket, kik utóbbi években fel- és eltűntek arrafelé a kispadon. Nem kis munkával azért sikerült kigyűjtenem őket, mit mondjak, a vízer-éra krónikája igen szórakoztató.

2005-őszén egy látszólag hosszútávú megoldással indult a szezon, ugyan ki sejthette még ekkor, hogy mi következik? Szezonkezdés felfokozott reményekkel, az edzői székben a bajnoki címeket általában megbízhatóan szállító Csank János ül, hanem a türelem az akkor még kevésnek tűnő hatodik meccset követően egyszerre elfogyott, és a huncut pillantású vadászt a futballistaként nemakárki Selymes Tibor (első) kinevezése követte. A bongyor klasszis kilenc hosszú bajnokit üvölthetett végig a padon, vegyes sikerrel. (Csapatának mérlege 3/3/3, ami a későbbi eseményeket ismerve misztikus jelként is felfogható.) Sajnálatos módon László Máriusz szemében még ez a kétségkívül tetszetős szimmetria sem tette elfogadhatóvá a teljesítményt, így Tiborunk kénytelen volt átadni helyét a korábban pécsett munkálkodó, majd a soproniaknál sportigazgató Nagy Tamásnak. Az ifjú tréner két egész napja vallhatta soproni edzőnek magát, mikor a csapatkapitány (Bagoly Gábor) elzavarásának ügyében összekülönbözött a tulajdonossal, és ő húzta a legrövidebbet.

Az eddigi eseményeket se volt könnyű a logika felől megközelíteni, ám az előző szezon kupadöntőjét éppen a sopron ellen elbukó László Csaba kinevezése a racionalitás legfanatikusabb híveit is el kellett, hogy bizonytalanítsa. Rejtély, hogy az emlékezetes, "törd el a lábát!" bekiabálásokkal fűszerezett 5:1-es vereség alkalmával elővezetett szakmai, vagy emberi kvalitásai tették-e indokoltá szerződtetését. Akárhogyis, személye oly mértékben nem volt kompatibilis sopron városával, hogy tartózkodása végül nem tarthatott tovább elődjénél(megint 48 óra).

Kifogyván a hazai kínálatból jött Dario Bonetti, vele egész meggyőzően teljesített a gárda, mígnem egy reac elleni vereség véget vetett a soproni szinten fergussoni hosszúságú regnálásnak (10 forduló). Őt a korábbi soproni sikeredzők (Csank J. és László Cs.) oldalán már bizonyító Vass László váltotta (öt meccs), akit az először repetázó Selymes követett.

A türelem helyi viszonyok szerint átlagosnak számító két forduló erejéig tartott, majd ismét egy talján került a padra, bizonyos Roberto Landi. Őt már hagyták nyugodtan dolgozni, és csak három forduló elteltével küldték el, hogy új impulzusként Selymes Tibor kerüljön helyébe, egészen hihetetlen időre: kerek tíz fordulóra. Az ily módon triplázó egykori román válogatottat az év edzője cím büszke tulajdonosa, Csertői Aurél váltotta. Sopron persze nem az a hely, ahol meg lehet élni a múlt sikereiből, így az ifjú trénernek a hatodik bajnokiját követően megköszönték a munkát, hozva helyére vissza Dario Bonettit. Dario kilenc meccset toldott karrierjének soproni fejezetéhez mielőtt példátlan módon, egy olaszosan taktikus húzással, maga döntött a távozás mellett.

Ez annyira meglepte az akkor még tulajdonos Vízer László Máriuszt, hogy a gallipoliba igazoló olasz helyére kinevezett Détári Lajost egész nyáron, sőt a szezon elején is hagyta dolgozni. Már ebből érezhető volt, hogy valami elpattant az impulzív üzletembernél, aki hamarosan el is hagyta/adta a soproni csapatot.

Az új befektető hálisten hamar felvette a helyi ritmust, ezt igazolja, hogy legelső döntése volt elzavarni Dömét. A kispadra egyetlen fordulóra leültette Végh Tibort (ő vitte el az újpesti zakót), kit a ma kinevezett Vincenzo Cosco követett. A választást nehéz minősíteni, mink itten a mindennek a legalján aztán igazán ne igényeskedjünk, de a mester eddigi eredménysora legalábbis soványka. Bajnoki cím az ötödosztályban, majdnem feljutás a negyedből és pár forduló után útilapu a Paganese gárdájától (tökutolsó a serie c1/a-ban).

Gondban lennék, ha magam kéne kitalálnom csattanós zárlat, mely méltón foglalja össze mindezt az abszurditást, egyben prognózist adva a jövendőre. Szerencsémre az olasz szakember kinevezéséről hírt adó közlemény zárómondata tökéletesen megteszi mindezt:

"Vincenzo Cosco szerződése az idény végéig, 2008. nyaráig szól."

Az ügynek semmi jelentősége, ellenben az érintettek köre parádés, válogatni se lehetett volna szebbet: ns és sinkovits, fradi és lipcsei, felcsút és urbán. Nincs is más dolgunk, mint hátradőlni és drukkolni, hogy minél jobban verjék össze egymást. Amennyiben mindenképpen az igazságra volna kiváncsi valaki, akkor nyilvánvaló, hogy az sportújság hazudik.

Kvázi aranyszabály, hogy ha egy ns mondatban nincsenek perceket, pontokat, gólokat, vagy métereket jelző számok, azaz jut benne némi hely az újságírói kreativitásnak, akkor rögvest kerül bele csúsztatás, ferdítés, vagy arcátlan hazugság, de legjobb esetben is valami őrületes ostobaság. Természetesen mindez egy szellemi fogyatékos Jókai Mór stílusában megírva, mert attól odavan az egész szerkesztőség, inkluzíve a szerzőt. Szép is az, amikor a mérhetetlen tehetségtelenség határtalan ízléstelenséggel párosul. Ha pedig ügy kerekedne dologból, jöhet a teljesen hitaltelen ámde annál felháborodottabb visszautasítás és az erkölcsi magasló, hogy ne csak hülyének és alkalmatlannak tűnjön a kollektíva, de gusztustalanul amorálisnak is.

Ettől még az is lehet persze, hogy Urbán tényleg gyalázta a fradit egy duna cipő hasonlattal, bár én azt gondolnám, hogy a tisztes kiscsapatnak számító duna cipő tagjainak volna inkább oka verni az asztalt, amikor egy keleti csoportban vergődő, gazdaságilag és erkölcsileg egyaránt deficites alakulathoz hasonlítgatják őket. Lipcseivel külön nincs jelentősebb probléma, óriástukkó nyilván, viszont őszintén, számomra is respektálhatóan él-hal a zöldfehérekért. Ő az utolsó fradiszív nem csoda, hogy gólját követően ki/be-szólt Flórinak, persze ha valaki vette volna a fáradtságot és nem csak a címlapot olvassa fel neki, akkor talán másként tesz.

Végezetül a forradalmi hevületű Urbánt valóban nem kell sokat bíztatni, hogy vicsorogjon, vagy indulatos megjegyzéseket tegyen, sőt. Ugyanakkor éppen vehemenciáját és intellektusát ismerve tűnik számomra igen valószínűtlennek, hogy ha valóban pocskondiázni szándékozott volna, akkor nem futja többre, mint ez a gyöngécske dunacipőzés. Hiába hatja át a felcsúti klubot nagyasszonyunk szűzmária aurája és a legigazabb élő magyar karizmája, ha egyszer Flórinál felmegy pumpa örülhet, aki nem kap moltov-koktélt az arcába.

Az ügy részletei alant olvashatók, azt mindenesetre nagyon, de nagyon megnéztem volna, amint sinkó kérleli flórit, hogy harciasan vicsorogjon.

(részletek az indexből)
Az eset előzménye, hogy a Nemzeti Sport szerdai számának címlapján Urbán térdelt, és fényképe mellett a neki tulajdonított, "Mintha a Duna Cipő jönne" mondat, mellyel a lap szerint fricskát dobott a fradistáknak. Ugyanakkor a hatodik oldalon már eredeti szövegkörnyezetben szerepel a mondat, melyet a felcsúti edző a meccs előtt a Sport TV-ben, majd után az Indexnek is elismételt. "Idejött a lap újságírója és félórán keresztül kért, hogy mondjak valami olyat, amivel el lehet adni az újságot, mondjam el, mivel motiválom a játékosaimat. Én erre annyit mondtam neki, nem kell őket motiválni, mi mindenki ellen győzni akarunk, legyen az a Duna Cipő, vagy a Ferencváros."

A mérkőzés után a Nemzeti Sportnak nem is nyilatkozó Urbán ezen állítását tanukkal tudja igazolni, miként azt is, hogy az újságíró - Sinkovics Gábor - arra is kérte vicsorítson, mintha mérges lenne a Fradira, de erre már nem volt hajlandó. "Mindenképp valami bulvárosat akart, mert azt mondta, csak így tudják eladni a lapot" - mondta Urbán, aki egyáltalán nem becsülte le a Fradit, miként azt sokan a címlapból gondolnák.

"A Nemzeti Sport kollektívája megdöbbenve hallgatta Urbán Flórián nyilatkozatát, amely személyeskedéstől sem volt mentes. A szerkesztőség visszautasítja a Felcsút edzőjének kirohanását és igaztalan állításait. Senki sem kérte tőle, hogy minősítse, vagy ahogy ő fogalmazott, "pocskondiázza" a Ferencvárost. A Nemzeti Sport dolgozói tisztelik a Ferencvárosi Torna Clubot, a klub fontos partnere az újságnak, mint ahogy minden más magyar egyesületet is. Kikérjük magunknak, hogy az egykori válogatott labdarúgó valótlanságot állítva, ország, világ előtt megrágalmazza és lejárassa bármelyik kollégánkat. Urbán Flóriánt egyébként sem kellene bíztatni az ellenfelekről alkotott véleménynyilvánításra. Megtette ő ezt már számtalan alkalommal, önszorgalomból is..." Ezt az állásfoglalást még a mérkőzés szünetében közölte a Sport 2 adása és Kálnoki Kiss Attila, a sportlap főszerkesztője jegyezte.

Nem lehet nem szeretni ezt a mi focinkat, vagy amink van. Alanti eseményekről akkor is tajékoztatnék, ha címem kapcsán nem érezném magam érintettnek, hát még így.

(forrás: Felcsút honlap)
Az FC Felcsút - Haladás mérkőzések úgy néz ki, hogy nemcsak a nagy küzdelemről és a két együttes rivalizálásáról szólnak, hanem egészen másról is. A szombaton lejátszott ütközet után ismételten eltulajdonítotak a szombathelyi szurkolók egy egyedi, Felcsút címerrel ellátott, üzletben nem kapható Mitre labdát. Ez már nem az első eset, hiszen az áprilisban, Felcsúton lejátszott derbi alkalmával kettő bőrgolyó jutott ugyanerre a sorsra. Az eset érdekessége az, hogy az eltulajdonított labda nem úgy került a Haladás táborba, hogy a mérkőzés közben, éppen mondjuk egy szerelés végén valamelyik játékos azt kirúgta oda, hanem a találkozó lefújása után a szurkolókkal 'pacsizó' szombathelyi játékosok egyike, akit nem akarunk most nevesíteni, de a mérkőzésen a 15-ös számmal lépett pályára, szánt szándékkal odarúgta a labdát az arra éhező Haladás szurkolóknak, akik már várták a játékszert, majd veszekedtek egy kicsit azon, hogy kié is legyen az, ezután angolosan távoztak. Az eset nagy felháborodást váltott ki az FC Felcsútnál, és a jövőben arra kérik a szombathelyi drukkereket, hogyha szükségük van ilyen labdára, akkor vegyék fel a kapcsolatot ezügyben a vezetőséggel, és ne lopkodják el a tetszetős focilabdákat, hiszen ezek pótlása nem egyszerű feladat.

(forrás: index)
Hova tűnnek a felcsúti labdák?

A Felcsút labdarúgócsapatánál úgy vélik, amikor a Haladással játszanak bajnokit, mindig eltűnik egy-két labdájuk. Ezúttal nevesítettek is, de a megvádolt játékos tagadja, hogy akarattal rúgta volna a szurkolók közé a Felcsút-címeres labdát.
(...)
Az Orbán Viktort a hét elején az egyesület elsőszámú irányítójának megválasztó felcsútiak klubigazgatója, Diczkó Csaba is megerősítette: többen is látták, hogy a játékos akarattal rúgta a szurkolókhoz a labdát. A kisebb vita után megszerzett labda aztán az egyik szurkoló pólója alá került, amikor pedig a biztonságiak megpróbálták visszakérni, odadobta egy társának, aki elszaladt vele.

Vörös Csaba, a szombathelyiek ügyvezetője szerint ez az egész egy nagy hülyeség, és csak röhögni tud a feltételezésen. Tóth Péter, aki az említett 15-ös mezben játszott nem cáfolja, hogy mérgében belerúgott egy labdába a meccs után. "Ha tudom, hogy ez ennyire érzékenyen érinti ellenfelünket, nem rúgok bele, de mérges voltam a lefújás után, mert elkerülhető gólokat kaptunk, és bár az ellenfél edzője mást mond, de közelebb álltunk a győzelemhez. Hat meccset nyertünk zsinórban, és sajnos nem sikerült megnyerni a hetediket, ezért voltam mérges."

Tóth cáfolta, hogy akarattal rúgta volna a labdát pont a szurkolókhoz. Szerinte elég kopott labda volt, nem olyan, amivel a meccset játszották. "A meccslabda többször volt a kezemben, hiszen balról többnyire én végzem el a bedobásokat, de amibe belerúgtam, az egy kopott labda volt, nem láttam rajta a Felcsút címerét. De ha ez náluk akkora felháborodást keltett, akkor kifizetem nekik az árát."


ps: kiemelések tőlem, ill. érdemes megfigyelni a felcsúti közlemény míly gazdag labda-szinonímákban.

Kitalálhatnék valami hangzatos szöveget azügyben, hogy miként kerül ide az arsenal-tartalék tegnap esti produkciója, mondjuk, hogy tessenek szem előtt tartani ezt a nívót, amikor az utánpótlásunk nagyszerűségén lelkendezünk, vagy hogy ehhez a szinthez kéne felnőnie a poolos ifjainknak, de ezek megannyi szempontból nem volnának fair hasonlítások, vagy legalábbis jelentős csúsztatásokat tartalmaznának. Épp ezért őszinte leszek, mi egyébként is jeles magyar tulajdonságom: videó azért van itt, mert:

1. szeretem a gunners
2. lenyűgöznek az ifjaik
3. nemakárkit vernek
4. második gól szerzője a világ legjobb középpályása lesz, amit egyébként azóta hangoztatok, hogy volt szerencsém látni első arsenalos szereplését. most írásban, a nyilvánosság előtt is megerősítem a predikciómat, így pár év múlva büszkén hivatkozva verhetem a mellem.
5. új feature, hogy lehet ide videót tölteni, ki kellett próbálnom.
6. a végén bónuszwenger

Szép volt fiúk!

Ne hallgassatok a kisebbrendűség érzésétől sújtott acsarkodókra, akár firkászok, akár drukkerek, akár szakértők (úgymond). Én, mint elfogult drukker joggal nem láttam a lila ködtől és kívántam az eset után hirtelen haraggal levert török veséket, és fájdalmas, gyógyíthatatlan betegségben elhulló bírót. Köszönet érte, hogy magyar csapat kapcsán ilyen érzelmek bírtak előtörni belőlem, nem gondoltam volna. És köszönet azért is, hogy inkább csendben összeomlottunk, mintsem ámokfutva tettük magunkat ellenszenvessé. Aki mást mond, számonkérve, hogy mészölykálmánosan addig kellett volna üvölteni a bíró képébe amíg meg nem változtatja az ítéletét, az egyszerűen hülye.

"a képébe"

De ez csak a kisebbik rész, hogy visszaadtátok a hőzöngésbe vetett hitet, hogy ma úgy tehet mindenki, mint a régi szép időkben, mintha lett volna reális tétje a tegnapi meccsnek, mintha tényleg a világ omlott volna össze egy példátlanul ostoba ítélet miatt. A publikum és a média felbolydult, akárha Öcsibá meg nem adott góljáról, vagy Tichy vonal mögé pattanó lövéséről, esetleg Törő és Nyíl kiállításáról volna szó, és ez már önmagában nagy dolog.

De egyszer majdcsak elül a ricsaj, napirendre tér a média, és az átlagpolgár is felhagy a kebab bojkottal. Ekkor talán majd lesz néhány értő szem és fej, aki arra koncentrál, hogy ezer év óta végre egy olyan csapatot lehetett látni (tétmérkőzésen!), amelynek komplett-, mind támadásban, mind védekezésben működőképes-, a saját és az ellenfél adottságaival egyaránt kompatibilis taktikája volt. És ez nem az újságból derült ki, hanem a meccset nézve.

D. Nagy vs. Csizi

Ki gondolta volna, hogy Várhidi képes lesz velem elfogadtatni egy olyan focista szerepeltetését, aki ennyire hasonlít D. Nagy Lajosra? És mégis, a három belső-védős felállás telitalálat volt, mivel az állandó kettős-biztosítás lehetőséget adott a középhátvédeknek, hogy bátran bevállalják a védővonalból való kilépést, ezáltal még a tizenhatos előtt, labdaátvétel közben tudták megzavarni a török támadókat. Ennek köszönhetően alig tudták lendületből rájukvezetni a labdát, ami bekkeink sebességét és fordulékonyságát ismerve igen fontos eredmény. Ha lehet kivetnivalót találni az elképzelés megvalósításában, akkor az Szélesi oldalán keresendő, ő olykor kissé slendriánul zárt vissza a jobbunkó helyére, de ennyi igazán belefér (természetesen egy világklasszis csapat valószínűleg kíméletlenül büntetett volna érte, de a török nem az, így ennyi kockázat még akkor is vállalható volt, ha a kapitány már előre tudott az achilles-sarokról).

A középpályánk tette a dolgát, a visszalépő Gera, Hajnal és a labdaszerzőként igen sokra hivatott Vass időről-időre jóérzékkel vadászták le a bizonytalanodó ellen egyre céltalanodó átadásait, sőt nem csak begyűjtötték a játékszert de érződött, hogy legtöbbször már a megkaparintás pillanatában tudták mit kéne tenni vele. Még Dzsudzsák is rögvest beadott, amikor kellett, volt is nagy meglepetés a hazaiaknál (bizonyítva hogy, ők is videóztak). Hajnal dinamizmusa úgy hiányzott már évek óta ennek a középpályának mint egy falat kenyér, Gera pedig Gera, ő tényleg rosszkor és/vagy rossz helyre született.

Priskin igen meggyőzően, tán minden fellépése közül most a leginkább hozta azt a szerepet, amit egyetlen csatárként hozni kell. Igazi hús volt, állandó, megkerülhetetlen jelenléttel, mely rendre problémát okoz a védelemnek. Ha kell, megtartotta, ha kell, lepasszolta és még veszélyeztetett is, amennyire tőle tellett.

Ahogy mondani szokták: erre már lehet építeni.

Aztán jött, ami jött, és a csapat összeomlott. Ez egyrészről most még belefért, másrészről viszont az volna az igazi veszteség, ha mester és tanítványai nem tanulnának valamit ebből a kvázi következmények nélküli, de mégiscsak igen fájó tapasztalatból. Hogy egyszer majd, ha minden összejön és kivívtuk a pozíciót, hogy azért csaljanak ellenünk, mert reális esélyünk nyílt kvalifikálódni valamelyik nálunk jegyzettebb helyett, akkor egy fordított bírói itélet után már ne csak a kultúrált összeomlásra teljen.

A tegnapi meccs érdemi része eddig tartott. Szép volt fiúk. (Bővebb értékelés a nap folyamán.)

"Mr Dougal és a harmic bőrdzseki."

Péter vagy, azaz kőszikla
(reménykedőben)

Megb*sztuk az olaszokat kéremszépen, és nem is akárhogy. Barátságos meccs ide, formán kívüli taljánok oda, joggal örömittasak k-ország futballszerető polgárai. Mindenki a sikert ízlelgeti, a realistábbak megpróbálják értékén kezelni, az idealisták arról fantáziálnak, hogy most akkor tulajdonképpen Magyarország a virtuális világbajnok, a szakmabeliek pedig bőszen elemzik miként is eshetett meg a csoda. Ezzel foglalkozik mindenki, leszámítva Sinkovits Gábor Ns ikont, aki a lefújás után két órával közreadott publicisztikájában inkább Lengyel Ferencre és a Paksra koncentrál, számára nyilván ez volt a nap eseménye.

Az ns egyébként is szokatlanul visszafogott, leginkább csak a közreműködők szívet melengetően szerény nyilatkozatainak közlésére szorítkozik, aminek a sajtómunkások tehetségét ismerve tulajdonképpen örülni kéne, de azért csak van némi hiányérzete az embernek.

Talán mégis járna egy óvatos, akárcsak burkolt "bocsánat" a bajszosnak korábbi hónapokért, melyek során tendenciózusan egy idióta, dilettáns, bábnak próbálták beállítani. Talán nem ment volna a hitelesség aranyfedezetének rovására, ha a "csapategység" és a "fegyelem" szavak leírásakor megemlítődik, hogy akkor most kinek is hiányzik a nemrég még hisztérikusan visszakövetelt Huszti Szabolcs (a Szabics fémjelezte öregekről már nem is szólva)? Esetleg nem csak a kapitány szájából hangozhatott volna el, hogy no lám, ilyen amikor virágot hoz a következetesség és a türelem. És következetesség terén nem is csak a kedvtelve lehülyézett kapitányról van szó, de a mégutáltabb Kisteleki féle bagázsról is, akik a zavaros funkciójú vének tanácsának felállításán túl a teljes ellenszélben is kiálltak emberük mellett, például olyan népszerűtlen döntésekkel támogatva, mint Huszti eltiltása, majd az eltiltás nem-eltörlése (noha a játékos oldalán szégyentelenül lobbizó ns az újratárgyaláskor Szabolcsunk esetleges madridi szerződtetésével kampányolt).

Ez bizony nagy szó, még akkor is, ha mindössze hónapok kitartásáról beszélünk, és megingások is akadtak azért, időszakos csábulás az úgymond rutinosabb játékosok felé, buta nyilatkozatok, némi sértődés és család-közeli középpályások favorizálása. Mondhatni kellett némi idő és tapasztalat, hogy a kapitány tényleg elhiggye, amit mindig is mondott: azaz fiatalítson, és amennyire lehet, szarjon az eredményekre. (Tegyük hozzá nem meglepő, hogy honi légkörben pusztán egy Kanada elleni győzelem nem volt elég megerősítés számára tűzzel-vassal ragaszkodni elveihez. )

És ezen a ponton érkezünk el a tegnap este igazi értékéhez: mert bár barátságos és szezoneleji, de azért mégiscsak a regnáló világbajnokot lepték meg fiaink.

Természetesen ettől még nem lesznek jobbak a védőink, nem lesznek képzettebbek serdülőink, nem lesz több pálya, se felkészültebb edzők, nem jutunk ki világversenyre, a klubcsapataink ezentúl sem érik meg a tavaszt és továbbra is botolhatunk bárhol, bárki ellen. De legalább abban reménykedhetünk, hogyha végtelenül következetes és tudatos és türelmes és értelmes munkával kihozzuk a maximumot a rendelkezésünkre álló anyagból, akkor néha mi is lehetünk a kiscsapat, amelyik nevesebb ellenfelével szemben bizonyítja: a labda gömbölyű.

mivel az aktualitás csak módjával feszélyez

és véleményem, ami megvan az ügyről, hosszabb kifejtést igényelne a rendelkezésre álló időnél, ezért most inkább elegánsan átugrom a szőkeszikla ormótlanul keresztberúgó csülkét és helyette az aranytollú Sinkovits kolléga pro-afropannon cikkével foglalkoznék egy lehellet. A részletekbe nem mennék bele, lehet, hogy leszóltak a kínos incidens után egy ellencikkért, vagy magától gondolta úgy szerzőnk, hogy illenék valami ilyesmit lehozni, vagy ez az egész találgatás hülyeség elvégre Kuemahának a tavalyi évben is remek sajtója volt, végülis tökmindegy, a cél nemes, a játékos pedig szinte megérdemli. Még Sinkó stílusa is mindegy, pedig az aztán... de most nincs idő erre, majd kerül sor rá egyszer, később.

Viszont amellett nem mennék el szótlan, miként kezdődik ez a remek írás, mert elárul ezt-azt az ns-istálló díszének szakmai felkészültségről:

Ma már jótékony homály fedi, hogy történetünk főhőse miként került a világ leggyönyörűbb asszonyainak hazájába. Lehet, hogy a pálinkától, bortól mámoros szafari egyik részvevője fedezte fel, ahogy peckesen lépdelt, önbizalomtól duzzadóan araszolt a főutcán. Az is előfordulhat, hogy Török József, a Tatabánya ügyvezetője ment ki érte, és hozta el egy kiscsapattól. Mindenesetre tény, Dorge Rostand Kouemaha egyszer csak felbukkant Magyarországon, s Tatabányán kötött ki.

Fedje inkább a jótékony homály azt, miként araszol valaki peckesen lépdelve, ugyanakkor megjegyezném, hogy ennek a kétségtelenül zavaros húsz-huszonegyedik századnak van egy roppant hasznos találmánya, úgy hívják: internet. Namármost, ha a sokszorosan kitüntetett tollforgatóval ellentétben vesszük a másodpercnyi fáradtságot és begépeljük a google-be (ejtsd: gúgül), hogy Dorge Rostand Kouemaha, akkor -nicsak!- fény derül a "fekete legény" komplett pályafutására, a Victoria Olimpic de Limbétől az Aris Salonikin át egészen az Autotraderig. Se beborozott turista, se poros falvakban portyázó ügyvezető, csak egy kieső görög kiscsapat. Ilyen egyszerű a történet, bár kétségtelen, hogy így kevésbé romantikus.

akár a tolla,

akár a barátai alapján ítéljük meg Vincze András tevékenységét, nyilvánvaló, hogy tökéletesen alkalmatlan újságírónak, mázsás betonvassal kéne kezére csapni, ha a klaviatúra felé nyúl. Mielőtt azt gondolná bárki is, hogy a tegnapi, mindent alulmúló, amnéziától és posztlothari nosztalgiától csöpögő dunga-cikk kapcsán hőzöngök még mindig, téved. Van új a nap alatt, a mai reciklált kedvencünk Tököli, kinek Paksra igazolása a világ legrosszabb sportnapilapja számára megért egy címlapot és egy publicisztikát.

A címlap érthető, egy anyagi gondokkal küzdő másodosztályú csapat eladta pénzét követelő csatárát egy enbéegyes kiscsapatnak..., mi ez ha nem szenzáció? A cikk megírása már indokoltabb, érdekes téma lehetne miként lett egykoron szépreményű gólvágóból egy besült, ideggyenge, hisztérikusan beképzelt, társaival-bíróval-edzővel-bárki pálya környékén felbukkanóval a legsuttyóbb útszéli modorban üvöltöző fasz, aki a félamatőr magyar bajnokságnál hajszálnyival is magasabb szinten labdaszedőnek sem alkalmas (nem a premiere league-ről beszélünk, ciprus, vagy a német másod lett volna a bizonyítás terepe).

Szólhatott volna a cikk arról is, hogy miként lett igaza az egyébként szintén nem beszámítható Varga Zolinak, amikor a dunaújvárosi aranykorszak hajnalán pedagógiai célzattal kivágta Tökit az első csapatból, hogy szálljon magába kissé, esetleg tanuljon némi fegyelem és alázat. Vagy arról, hogy egykoron még Albert, Törő, esetleg Kocsis Lajos szintű őstehetségeket sikerült elbaszni a folytonos fasszopással és seggnyalással, ma pedig már elrontani sincs kit, ezért szegény zsurnaliszta kénytelen egekbe magasztalni bárkit, akiről a junioredzője azt mondta, hogy érzi a kaput, esetleg még egy lövőcselt is meg tud csinálni, persze csak a jobbjára, mert egylábasabb mint Ahab kapitány.

Nyilván senkinek nem okozok meglepetést: Vincze fogalmazása nem erről szól. Szerinte a ferencvárosi vezetőségnek és a bajszát húzogató Csank mesternek mindent meg kellett volna tennie, hogy megtartsa ezt a kitűnő csatárt, ki nélkül esélye nincs feljutni a zöldfehéreknek, hisz az nb2-ben 19 gólt rúgott. Még kimondani is borzongató: tizenkilenc gól a keleti csoportban, az ember elveszti a józan eszét, ha ekkora számokkal kerül szembe. Nem csoda, hogy Vinczénk is megrészegül tőle, és vizionál paksi gólkirályságot és kivívott helyet a válogatottban, amit persze az mlsz gonosz vezetői és a nímand szövetségi kapitány majd nem adnak meg neki, mert lehet bármilyen koldus a mi labdarúgásunk, a kicsinyes érdekek és a személyes ellentétek miatt képtelenek vagyunk megbecsülni az értékeinket.

Úgy látszik, hogy a kedves publicista addig pörgött-forgott a pillanatonként változó széljárásnak megfelelően, míg erkölcsei annulálódását követően a realitás érzékét is sikerült tökéletesen elveszítenie. Nem tudom, hogy tökipíár, vagy mlsz ellenes kurzusmű volt a cél, azt pedig végképp nem, hogy milyen motivációs tényezők állhatnak akár az egyik, akár a másik megoldás hátterében. Annyi azonban bizonyos, hogy a lustaságáról, destruktivitásáról és mentális gyengeségéről ismert-, bizonyítottan csak a magyar-, vagy annál is gyengébb közegben eredményes csatárt labdarúgásunk értékének nevezni, címerest adni rá, egyben kvázi-lehülyézni mindekit, aki nem így gondolja... Ez vagy a dilettantizmus csimborasszója, vagy nagyon hülyének vagyunk nézve.

Lassan meg kell emelnünk kalapunk az ns előtt, hogy továbbra is hétről-hétre képes alúlmúlni önmagát (mind szakmailag, mind erkölcsileg). Ki ismeri a nívót, tudja: ez kvázi-egyenértékű a fénysebesség rendszeres átlépésével.

Ezúttal magam nem is kellek kommentálni a legújabb mélypont, megteszi helyettem egy felháborodott olvasó:

Ez felháborító. Azon hõzöng Vincze András, NS vezetõ publicista, hogyha Dunga magyar kapitány lenne, már rég kirúgták volna, mert a vártnál gyengébben indította
kapitánykodását. Hogy nem hagyták volna dolgozni, meg kritizálták volna, kit miért-, és miért nem válogat be.

Komolyan mondom, leesik a plafon, mintha nem az NS kezdte volna ki Lothart, akivel talán még egy ciklus megkockáztatható lett volna. Mintha nem õk baszogatnák 3 tétmeccs után Várhidit, csinálták volna a teljesen értelmetlen és hangulatkeltõ közvélemyénkutatásaikat...

Csak két szemelvény:"Ha történetesen Dunga Magyarországon (lett volna, lenne, lesz...)szövetségi kapitány, akkor már régen repül, úgy, hogy a lába sem éri aföldet. Méghogy egy kínos vereség?!"(...)

"S hogy mi volt a titka?Talán az, hogy hagyták, hadd csinálja...Hagyták - ugye, értik... - dolgozni."

A kurva anyjukat, de tényleg.

Alábbi események hűen példáznak, mint mondani szokás.

Látom magam előtt Bodnár "hullarabló" Györgyöt, akit egy igazságos világban már régóta remitenda szaknévsorok hegynyi halma temetne, látom amint elégedetten dörzsölgeti tenyerét, hogy még egy kicsit préselhet a dögből mert egy senkit nem érdeklő mérkőzésen feledték kitenni reklámtábláit. És itt abba is hagyom a gusztustalan féreg a jellemzését, mert érzem, hogy elfogy belőlem a kultúrember (2025-ig bazdmeg, kétezerhuszonötig, hogy szinisa mihajlovics rúgna célba kétezerhuszonötig azokra akik ezt aláírták).

Még szerencse, hogy láthatom magam előtt Hemingway urat is, mégha mérhetetlen gazdaságáról annak ellenére sem vagyok meggyőződve, hogy kifestette a bozsik stadion és szakmányba vásárolja a bárányos szintű klasszisokat. Viszont meglepően higgadtan és pragmatikusan válaszolt a senkiházinak, mi több szinte elviselhető humorizálással ütötte el a személyeskedéseket. Sokat ezután se tennék a honvéd eljövendő bl-menetelésére, de jelen viszonyok közepette már egy értelmes reakciónak is bőven örülni kell, úgyhogy tőlem jár egy pirospont szabónak.

Szuperkupa-döntõ tegnapi, elsõ mérkõzése után Bodnár György, a Szaknévsor fõnöke kijelentette: beperli az MLSZ-t, mert a kispesti stadionban nem voltak kint a Szaknévsor hirdetõtáblái.
- Mosolygósan néztem a Szuperkupa-döntõt - mondta honlapunknak Bodnár -, mert észrevettem, hogy a pálya körül nem kerültek kihelyezésre a Szaknévsor táblái. Márpedig szerzõdés rögzíti, hogy azoknak 2025-ig minden MLSZ-rendezvényen ott kell lenniük. Éppen ezért köszönöm Hemingway, eredeti nevén Szabó György úrnak, hogy megfeledkeztek errõl az apróságról, és jogi úton érvényesítem a szerzõdésben foglaltakat.

A Bupapest Honvéd tulajdonosa "Mi voltunk a hibásak, nem az MLSZ"-címmel a klub honlapján válaszolt Bodnár Györgynek.

"Egy töredelmesen beismerõ vallomás."
Tegnap este Bodnár György nyilatkozatban tudatta az információkra éhes közvéleménnyel, hogy az esti Honvéd-Debrecen Szuperkupa-mérkõzés során a Szaknévsor két hirdetõtáblája nem jelent meg a pálya szélére kihelyezett hirdetõtáblák között. Ezért - folytatta Bodnár úr - be kívánja perelni az MLSZ-t, mert neki szerzõdése van, amely alapján a tábláknak kint kellett volna lenniük.
Bodnár úrnak igaza van. A két szezon közti átrendezés során a Szaknévsor két táblája valóban kimaradt, mert a pályamunkások az átrendezéskor az edzõpályán hagyták õket. Ennek persze semmi köze az MLSZ-hez. Ha Bodnár úr a mérkõzés elején felhívott volna minket, azonnal kitettük volna a táblákat, és ha ma felhívja az irodánkat, biztos vagyok benne, hogy a legközelebbi alkalommal két extra táblával vagy a ki nem helyezett táblák értékével kártalanítani tudjuk.
Bodnár úr közleményébõl az is kiderült, hogy - számomra ismeretlen okból - a személyemmel is foglalkozni kívánt. Ezt megköszönöm, mert minden érdeklõdés, mely egy olyan prominens személyiségtõl fakad irányomban, mint Bodnár úr, csakis megtisztelõnek tekinthetõ. Ígérem, hogy én is népszerûsíteni fogom Bodnár urat, hogy az õ tevékenysége is minél szélesebb körben legyen ismert a magyar társadalomban.
Még egyszer: az ominózus két hirdetõtábla hiánya a mi hibánk, az én hibám, nem pedig az MLSZ-é vagy bárki másé. Ezért mi természetesen vállaljuk a felelõsséget, mindenfajta kényszer vagy per nélkül is. Hiszen mi mindig vállaljuk a felelõsséget a tetteinkért, mint ahogy - gondolom - Bodnár úr is vállalja a felelõsséget az õ tetteiért.

George F. Hemingway

borzasztó nehéz a zsűri dolga,

eldönteni, hogy mlsz vagy ns utáljuk-e jobban, ráadásul a svejci perlekedés részleteit se ismerem, az inkriminált cikket se olvastam, mondhatni az üggyel kapcsolatos tudásom kimerül abban, hogy fényképről is felismerem Pellady Dénest. Tiszta szerencse, hogy az aktuális balhé megítélésében egyáltalán nem gátolnak mindezen hiányosságok.

A nap híre szerint az umbrokereskedő azt állítja, hogy a Sport olykor rosszindulatúan, olykor bizonyos érdekek mentén csúsztat, ferdít, hazudik, kárt okozva ezzel a szövetségnek és a magyar futballnak. Mivel előbbiért nem vérezne szívem, és az utóbbi sem lesz már halottabb, az ns pedig nyilvánvalóan csúsztat, ferdít és hazudik, a történet szót sem érdemelne, ha nem születik rá egy önérzetes szerkesztői válasz, szügyig aranyfedezetben:

Az MLSZ kommünikéje viszont a 104 éves Nemzeti Sport szakmai tisztességét veszi célba. A tények tudatos elferdítését rója fel. Ennél nyersebb vád nem érhet egy sajtóorgánumot. Erre csak határozott visszautasítás lehet a válasz, hiszen az újság aranyfedezete a korrektség. Az, hogy a lehető leghitelesebb tájékoztatásra törekszik.

Hangos kacajunk csillapodván vegyük észre, hogy e veretes szavakban ott rejtekezik a világ legrosszabb sportnapilapjának tökéletes kórisméje, miszerint: a régóta nemlétező szakmai tisztességét önnön dicső múltjának felélt hitelével igazoló újság azt hazudja, hogy olyasmire törekszik, amit képességek híján még akkor se tudna elérni, ha tényleg megpróbálná. Szép.

soccernet adatbank

Egy pannon adatbázis, akár szintén csak kétezerig visszamenve, igen mulatságos volna, de addig is érjük be az angolokkal. Az összes átigazolás szigetországba- és ból, többnyire árakkal. A legdurvább kótyavetye nálam Crouch Peti, akit 2000 Július 27.-én még zsenge tizennyolc éves korához mérten is nevetséges 60.000 fontért adott el a Spurs a QPR-nek.

Én, aki legalább annyira rühelltem egykoron a galaktikus reált, mint Petőfi Goethét, nagy megnyugvással vettem tudomásul tegnap a blancók bajnoki címét. Az ok egyszerű: Fabio Capello.

Amikor a Don-t kinevezték, a talján futballal szemben mindig is erős averzióval bíró pannon szakértőgárda (Hegyitől-Zomboriig) rögvest megkongatta a vészharangot: defenzív olasz edző a látványfocicsapat kispadján: biztos bukás. Aztán megindult a rendteremtés és jött minden, ami egy berohadó sztárgárda szétrombolásával jár: játékosok kaotikus jövésmenése, balhék, váratlan zakók, acsarkodó zsurnaliszták, füttykoncert, lobogó fehér zsebkendők ésatöbbi-ésatöbbi. Mindezt persze igen nehéz lehet szurkolóként megélni, ezért az ő reakcióik némiképp érthetők, ám azt már kevésbe tartom etikusnak, hogy a magyar sportcsatornán unos-untalan holmi múltjukból élő „énmegmondtamozó” jöttmentek pocskondiázták a világ egyik legjobb edzőjét. (Avagy a döglött oroszlán rugdosásának minősített esete.)

Ha csak egy kicsit is nagyobb elvárásaim lennének a honi hozzáértők tekintetében, tán azért verném az asztalt, hogy nem akadt köztük egy sem, ki felismerte volna az idei bivalyerős spanyol bajnokság támasztotta különleges követelményeket, amelyekre Capello oly zseniálisan felkészítette csapatát. (Szerintem a nst súlyosan téved, amikor hanyatlásról ír. A spanyolok nagyrészt a belharcok miatt bukták a bl, miközben az uefában azért csak összejött egy házidöntő.) Vegyük már észre legalább utólag, hogy idén négy botrányosan erős nagycsapat volt, miközben az úgynevezett kicsik is (pl. Zaragoza) igencsak felgyúrták magukat. Enyhén sánta hasonlattal: az utóbbi évek formaegyes jellegű két-(esetleg három) csapatos spanyol bajnokságát felváltotta egy sokesélyes terepralli. Itt már nem elég a csúcstechnika, de erősnek is kell lenni, menni árkon-bokron át leszegett fejjel. Különösen széppé teszi a történetet, hogy a sikerességhez nem csak a Madridnak kellett legyőznie saját látványfocista szellemiségét, de magának Capellonak is felül kellett kerekednie önnön hülyeségén Beckham visszavételekor. Képesek voltak rá, ezért megérdemelten győztek.

Ezt felismerni nem is remélhető a média megmondóitól, de némi hamuszórást, magábanézős hülyevoltamozást, urambocsá teátrális bocsánatkérést azért el tudnék képzelni. Bekövetkezni persze nem fog, hisz egy tévedés belátásához valamiféle emberi/szakmai nagyság is szükséges volna.

Tegnap este a Capello mennybemenetele alkalmából rendezett madridi fiesta nézegetése közben ijedten vettem észre fasiszta nyalábot a Cannának adott talján zászlón (lobogó a közönség soraiból származott). Aztán megnyugodtam, mert Paolo erős lélekjelenléttel egyszerűen felcsavarta a megszentségtelenített rongyot, hogy ne látsszék a gyalázat. Persze így is lesz (lett) némi ügy, de vélhetően elenyésző. Ugyanakkor, és ellenben, figyeljük meg Lipcsei Péter félszeg mosolyát miközben egy közönség soraiból származó Hitlerhasonmás parádézik a kezdőben. Se ő, se más nem akadt, aki felcsavarta, vagy összehajtogatta volna

"Huszti Szabolcs alighanem válogatott futballista lesz még akkor is,

amikor már nem Várhidi Péternek hívják a szövetségi kapitányt..."

SZÖLLŐSI "Puskáscsaládszóvivője" GYÖRGY

Vártam, vártam az első épkézláb cikket a Huszti-gate kapcsán, mint magányos csatár a pontos indítást, de csak nem jött. Hülyeség persze született róla doszt, tán csak a rosszindulatúan elfogult írások aránya magasabb a szokásosnál. Kénytelen vagyok hát visszamenni, és magam végigvinni az akció.

A válogatott szent. No nem az aktuális keretet alkotó szerencsétlenek (vagy kevésbé szerencsétlenek) hanem maga a nemzeti csapat, mint intézmény. Minálunk ez aztán különösen így van, a honi futballt szinte átitatja az eszme, papok az öltözőben, himnusz a bajnokin, antik Mo térképek a lelátón, edző a tévéostromban, nyílt pártpropaganda az ns-ben, volt nagyságok a pulpitus hátterében, illetve egy fél ország Trianon miatt szurkol a franciák ellen a vébédöntőn. Ebből következően mifelénk válogatottnak lenni -miként azt mindenki el is mondja- a lehető legnagyobb, szinte szakrális megtiszteltetés, a címeres meznél nincs szebb, talán csak benne hallgatni a himnusz. Ha valaki ebből nem kér, az (alapesetben) botrány.

Mit értünk alapeseten? Természetesen azt, hogy nem valamilyen különleges-, az előzőekben kifejtett szentséges pozíciót is felülíró okból kényszerül valaki a válogatottság lemondására, mondjuk mert elrabolták az öccsét (vis maior).

Husztival hálisten semmi ilyesmi nem történt, egyszerűen padoznia kellett volna, ami azért nála nagyobb játékosokkal is megesett már. Félreértés ne essék, nyilván lehetne arról vitázni, hogy volna-e helye a kezdőben, vagy sem (szerintem lett volna), minként és az is nyilvánvaló, hogy egy sikeres bundesliga szezonnal háta megett jómaga is így gondolta, ezért érthetően nagy csalódás lehetett, amikor Tőzsér nevét pillantotta meg a mágnestáblán. Akár még egy némileg sértett hangvételű interjú is beleférne, végén az obligát mondattal: "mindent megteszek, hogy meggyőzzem a kapitányt". De nem, Szabolcsunk mélyen feldúlva távozott arra hivatkozva, hogyha kezdőként nem fér bele az elképzelésekbe, akkor kapja be a bajszos, ő nem fog padozni (jobbra el).

Namost szerintem a "nem te kezdesz" az sosem minősühet lelépést igazoló különleges oknak. A csapatot az edző rakja össze az általa meghívottakból úgy, ahogy neki tetszik. Ez az ő felelőssége. A játékos felelőssége pedig abban áll, hogy meg kell felelnie a bizalomnak, amit a meghívó postázásakor irányába kinyilvánítottak. Ha kezdőként, akkor úgy, ha csereként, akkor úgy, ha kerettagként, akkor meg úgy, a legjobb tudása szerint. Ezzel magának a válogatottnak tartozik, mint nemzeti intézménynek. Természetesen az edző is tartozik végezni dolgát a legjobb tudása szerint, de pusztán azért, mert Huszti helyett Tőzsért favorizálja, az ebbéli szándéka még nem vonható kétségbe. Egy ilyen döntésnek ezernyi oka lehet, a valódit megtudni-, a felmerülő taktikai elképzeléseket elemezni és ezáltal tán a honi futballt-, futballkultúrát csöppet előre vinni, ez volna (többek közt) az újságíró felelőssége.

Konklúzió: Ha valaki nem hajlandó padozni, inkább otthagyja a válogatottat és az őt behívó edzőt, az egy nem akceptálható cselekedetet; ha az egyetlen sportnapilap a válogatottat megfelelő indok nélkül elhagyó, sértődött játékossal szimpatizál az még kevésbé.

Radikálnemzetibb lélekkel akár hazaárulást is kurjonghatnék, de maradjunk inkább csak annyiban, hogy felelősség dolgában igen szarul állunk.

Menjetek a bús picsába!

Ez szaladt ki számon megpillantva ns szombati címlap. Kinek volt hozzá nem-szerencséje: Szabics látható rajta és egy ilyesmi felirat :"Az öregek kihívnák a fiatalokat." (értsd a mellőzöttek a nem mellőzötteket). Fellapozva a szenzációs írást megtudhatjuk, hogy Várhidi összevissza fiatalít, sőt nem is fiatalít, ha mégis fiatalítana, akkor ne tegye, és ne úgy, és ne azokat. Legfőképpen pedig példátlan, hogy az ötödik helyen állunk a csoportban, miközben a legjobb játékosainkat be se hívja, ha ezen a gyakorlaton nem változtat sürgősen, még a vébé kvalifikáció is veszélybe kerülhet. Ezért hát a mellőzöttek csapata (kvázi Bozsik-Détári gárda) kihívja a Várhidi csapatot egy jótékonysági mérkőzésre, az eredmény pedig..., na erre nem emlékszem, de nyilván le kéne vonni belõle a súlyos konzekvenciákat.

Nem tudom cifrázni: ez a legundorítóbb írás, amit a sportban valaha olvastam (erős mezőny). Hogy évadok telnek el épkézláb magyar mondat nélkül: szoki. Hogy a taktikai elemzések már soha nem lépnek túl a "szélen vezetett támadások" szintjénél: beletörődtem. Hogy olykor inkább nemzeti, mint sport: elnézem. Hogy néha van olyan, hogy nyalni kell: nincsenek illúzióim. Egyszóval: az ns szar. Egy szarul szerkesztett és mégszarabbul megírt sportnapilap, valószínûleg az egyik legrosszabb a világon, bár ez csak feltételezés.

De ez most nem érdekes, nem ezért a kurva anyját a mindenkinek, akinek köze volt nevezett cikkhez. Az összes számító, cinikus, mutyizó, zsíroló, puhány, arctalan, rohadtláda, pőőő...rip.. (kifogytam), hát hogy merészelik, de tényleg, hogy merészelik?! És ez nem Várhidiről szól, hogy jó-e, vagy rossz, menjen, vagy maradjon, mert errõl lehetne vitázni értelmesen, még akkor is, ha pár hónappal ezelőtt a hosszútávra tervezés és a jövõ csapata kifejezések uralták a lapjárást. "Istenem, meggondolták magukat" mondanám, egyébként pedig nem kurvára mindegy ki az edzõ?

De ez? Hogy a Málta által párhónapja leiskolázott garnitúrát máris ütőképes, mi több, akár világbajnokságra is érdemes csapatként próbálják elénk varázsolni az elvétve sem szakmai szempontok vezérelte pietschek. Hogy rezzenéstelen arccal, és kioktató arroganciával osszák ki a deklaráltan új csapatot építő kapitányt, mindezt azokra a játékosokra hivatkozva, akiket minden éppérzésű ember szőlőkaróval kergetne el a meggypiros közeléből. Mégis mire fel? A rutinosok által hazai pályán elért 0:2 és 1:4 (megjegyzem, papíron ekkor még nekünk is volt esélyünk továbbjutni, nem csak az ellenfeleknek) annyival meggyőzőbb, mint a mostaniak idegenbeli nullkettője, nullnégye?

Persze nyilván nem arról van szó, hogy klikkek, érdekek, címeres melegítőre vágyó sokatbizonyított edzők, vagy ciprusi nyugdíjra vágyó levitézlett spanok, esetleg menedzsereik állnának a remek írás mögött. Nyilván szakmai szempontok, hosszas elemzőmunka és gondos mérlegelés vezette a szerző tollát, okozva ezzel szerkesztőjének álmatlan, forgolódós éjszakákat és önmarcangoló tépelődést. Mégse való csak úgy agyagbadöngölni valakit, ha nemrég még a seggébe volt a nyelvünk.

A Várhidi persze egy fasz, a médiának beszólni épp annyira célravezető, mint reklamálni a bírónál, arról már nem is beszélve, hogy a metódust igazán ismerhetné: akit éppen kineveznek, annak nyalunk (nem azért mert jónak tartjuk, hanem azért, mert most neki vannak a legerősebb barátai, hiszen azért nevezték ki éppen őt). Nyalni persze csak otrombán tudunk, mert végtelenül gátlástalanok és tehetségtelenek vagyunk. Ha elbizonytalanodást érzékelünk felsőbb szinten: körbetelefonálunk és a kapott információknak megfelelően kialakítjuk szakmai álláspontunkat. Ha ránk telefonálnak, hogy kéne egy kis zavar: csinálunk. Mindig annak oldalán kavarjuk a szart, akit a legerősebbnek érzünk, de ha ne adj isten rossz lóra tennénk, akkor sincs baj, hiszen vezesse a magyarfocit bárki, úgyis szüksége lesz ránk, hisz mi vagyunk az egyetlen.
Mi pedig épp úgy tudunk örülni az új gazdinak, mint ahogy szerettük a régit. (Főként, hogy igazán új gazdi sosincs, csak néhány "ból-élő" váltogatja egymást, a "nyakon-pulzust-tapogató" szakmai háttér teljes támogatásával.)

Visszakanyorodva konkrét cikkhez, egyben túllépve annak erkölcsi vonatkozásain: Vajon egy pillanatig sem fordult meg az elkövetők fejében, hogy elgondolásaik fémjelzésére talán nem a bundesliga legrosszabb játékosa a legmegfelelőbb választás? Minősíteni persze minősít.